Saturday, July 07, 2007

BLAIR és ÉN


Tony Balir – szigorúan Balir, de erről később – 10 év után lemondott, és már régi cimborája, Gordon Brown a miniszterelnök. Hogy ez jó ötlet-e majd kiderül, de ha mondjuk arra gondolunk, hogy ez az ex-pénzügyminiszterből miniszterelnökké válása miként jött be Medgyessy Péternek, nos, a helyzet nem túl ígéretes. De mai témánk Tony. És én.

Cool Britannia


1997-ben éppen egy erősen retró hangulatú szerkesztőségben ültem, és a BBC World-öt néztem brit kollégáimmal: a nottinghami Karllal, aki teljesen Things-Can-Only-Get-Better hangulatban volt lévén éppen főszerkesztőnek nevezték ki, nyert a Labour, május volt és tavasz. Aztán James is nézte: egy furcsa walesi-magyar fiatalember, aki Fonó addict volt, és meleg, de nyilvánosan csak Angliában.

Hát ők, nagyon ünnepeltek, amint Tony örjöngő tömegben besétált a Downing Streetre, high five-val végigpacsizta a rajongók kinyújtott kezét és azt mondta, hogy Things-Can-Only-Get-Better. Jött a Cool Britannia, a Spice Girls, és Bambi a trademark vigyorával évtizedek után kiütötte a hatalomból a konzervatívokat, nem is akárhogyan.


Cappuccino Years


With a hindsight – és a BBC-t az agyagba döngölő blairi Hutton-vizsgálat óta tudjuk, hogy a hindsight luxus – hihetetlen, hogy az azóta eltelt évtizedben mit változott Nagy-Britannia, különösen, ha a Csatorna túlpartjára tekintünk. 1997 még sokat őrzött a Thatcher-éra bedeszkázott angolos pizzériák hangulatából, amikor zöldborsót és répát tettek a pizzára – vö. tejföl és zsírszalonna a Don Pepénél – amikor Adrian Mole Cappuccino-évei még csak éppenhogy kezdődtek. Sőt még 2000-ben is, amikor odaköltöztem.

Egy átlagos ház ára 68 ezer font volt, míg tíz évvel később már 215 ezer font körül, és csak annyi történt, hogy egy weekend decoration során Greek columnokat tettek a nappaliba, valaki feltépte a Woodstock-mintás padlószőnyeget, hogy a fény felszűrődhessen az emeletre a hajópadló résein át. A rómaiak feltalálták a padlófűtést, a britek a padlóvilágítást. Mindenki beköltözött az upcoming ipartelepek közepén, büdös csatornák partján kialakított, kietlen loft lakásokba, felcsiszolta a hajópadlót, vett egy bazi nagy bőrkanapét, egy cappuccino gépet, és egy combat nadrágot a hétvégi acid partykhoz.

Balir uralkodásának végére ez még kiegészült egy flat screen TV-vel, iPoddal, BlueBerryvel és az angol történelemben először, konyhai gépek tucatjával. Organikus dzsúz készítővel, csapvíz filterrel, és krumpli steamerrel. A középosztály beköltözött a repülőterekre és a Waterloo-ra, hogy a hétvégéket a kontinens valamely naposabb szegletében töltse. „We are all middle-class now” – mondta Tony, miközben perszonális trainere, ginger and lemon teát kevert neki a kocogás utánra.

Nagyjából ez Tony legnagyobb érdeme: a brit társadalom minden korábbinál gyorsabb, és látványosabb közpéosztályosodása. És ez nem is kevés. Míg Franciaországban a középosztály – bár a korábbi britnél – jóval magasabb szinten stagnált, addig a brit utólérte, sőt lehagyta, sőt magához ölelte – az angol nyelvű – globalizációt, jól érzi magát a bőrében és köszöni jól van.


Credit Card Citizens


Persze kérdés, hogy egy lassez faire gazdaságban ez mennyire a kormány érdeme, de ha azt nézzük, hogy a régi munkásosztály után a white trash is egyre inkább feltűnik a megszállott fogyasztók között, igazolni látszódik a Le Monde londoni tudósítójának megállapítása, miszerint Nagy-Britannia szociáldemokrata ország lett. Ez részben talán igaz is, de az a jövő zenéje, hogy a mélységesen eladósodott hitelkártya-polgárokat miként érinti majd egy esetleges világgazdasági lehülés.

És mi lesz egy végtelenül individualista társadalomban a még mindig XX. század közepi vasúti infrastruktúrával, a koszos kórházakkal, a szűk és fullasztó metróval, a mindent elborító autókkal, és mindennel ami közös ügy. Mert lehet ugyan, hogy egy átlag francia csak évente kétszer tud nyaralni menni – a saját tengerpartjára napozni és a saját hegyeire síelni – de mindezt a világ legmodernebb vasúthálózatán teheti.

A napszúrását a világ legjobb egészségügyi ellátórendszere kezeli, utcájának platánsorát kertészek hada nyírbálja fazonra és minden évszakban más virágokkal díszítik a közértje melletti körforgalmat. És persze fillérekért Európa legjobb élelmiszereit eheti, a világ legjobbnak tartott konyhájában és boraival. Emellett a legdivatosabb a világon és a legjobb parfümöket locsolhatja magára, miután hetente 35 órát dolgozott.


Tony Balir


Blair Angliája azonban egy sokkal izgalmasabb helynek tűnik, bár London a 60-as évek óta mindig is sokkal izgalmasabb helynek számított Párizsnál. Hogy ez mennyire a gazdagodás és a generációváltás érdeme volt, és mennyire Tonyé, majd kiderül. Tony nevéhez egészen konkrét ügyek kötődnek, amelyek a média számára persze sokkal megfoghatóbbak, és amelyek személyes döntései: északír béke, Koszovó, Sierra Leone – on a positive note, Afganisztán és Irak – on a more negative note.

Irak annyira negatívumként, hogy egyedül képes volt kiakasztani a mérleget. Tíz év után minden politikusból elég lesz – főleg egy olyan országban, ahol az emberek évente cserélik a mobiltelefonjukat – egy olyan politikusból, aki kedves, kis ártatlan Bambiként érkezett, és arcára fagyott grimasszal távozott, meg főleg. Chirac elnök senkit sem hitegetett, hogy nem egy ravasz politikus, és ezért ezt – Blairrel ellentétben - nem is rótták fel neki.

És én

És hol vagyok itt ebben én? Hát nagyjából az elejétől a végéig. A világ egyik meghatározó országában tölteni az utóbbi idők legdinamikusabb évtizedét nagyon izgalmas. Főleg, ha egy egyhelyben toporgó, jelentéktelen és rosszkedvű, punnyadt helyről indul az ember, és főleg ha majd’ egy évtizeddel később ugyanoda érkezik vissza. A blair-i Nagy-Britannia így én is vagyok.

És miért Balir? Egyszer elgépeltem a hajnali hírekben. Miután beolvastam, hogy Tony B-a-l-i-r megálltam egy két perces csendnek tűnő másodpercre – reggel ötkor. Eltűnődtem, hogy milyen ismeretlen név is ez, majd egy gall vállrándítással folytattam: Tony Balir brit miniszterelnök... Vele csak néhányszor találkoztam. Mindig megállt, grimaszolt egyet és aztán így kezdte: „well, right”. Mindig. Tíz éven át.