Időgép

Franciaország július 6-án, a Portugália elleni 1-0-ás győzelemmel bejutott a foci vébé döntőjébe, mindezt Jacques Chirac francia elnök vigyázó szeme láttára.

Furcsa, hogy egy ennyire unalmas meccs micsoda távlatokat képes megnyitni a téridő kontinuumban, de legalábbis felveti valamiféle időgép létezésének a lehetőségét.

Párizs Trianonnya

Egy évvel ezelőtt ezen a napon, Franciaország könnyekkel küszködve kellett, hogy tudomásul vegye: a biztos befutónak látszó Párizs ellenében Londonnak ítélták a 2012-es olimpia megrendezésének a jogát. A dühödt Chirac elnök hatalmi gloire-ja újabb csapást szenvedett, alig egy hónappal azután, hogy a franciák többsége népszavazáson vétózta meg az európai alkotmányt. Amely referendumot, szintén a „győzelme” biztos tudatában írta ki a regnálása alkonyát érző Chirac.

A Champs-Elysée-n idén július 6-án összegyűlt tömeg azonban, már-már a vébé győzelem mirage-ától megrészegülve ünnepelt, jelezve azt is, hogy Franciaország számára itt jóval nagyobb a tét a futballnál. Utoljára talán 8 éve vonulhatott ekkora tömeg ünnepelni a francia főváros utcáira. Azóta leginkább tüntetések, sztrájkok és a banlieue-őkbe szorult városi underclass zavargásai alkalmával került sor tömegmegmozdulásokra.

Mikor lesz vége a 90-es éveknek?

Furcsa, hogy 1998 óta eltelt 8 év és a lelátón még mindig Chirac elnök szurkol annak a francia válogatottnak, amely még mindig Zidane góljával jut tovább a döntőbe. És a csapat főbb játékosai se nagyon változtak.

1998-ban azonban egy viszonylag optimista Franciaország örülhetett focistái sikereinek: a gazdaság a nyugat-európai országok között is kiemelkedően teljesített, még nyoma sem volt a dot.com bubble kipukkanásának – hozzáteszem a dot.com éveknek sem volt még nyoma a Hexagonban: az átlag francia nem tudta mi az az internet és mire jó ha ott a Minitel, sőt a mobiltelefonálás elterjedése is gyerekcipőben volt, még Magyarországhoz képest is.

A munkanélküliség, a mai adatokhoz hasonlóan 10 százalék felett volt, de a szocialista Lionel Jospin miniszterelnök azt ígérte: lesz munka és mindenki kevesebbet dolgozhat a fizetéséért, és 3,60 lesz a kenyér. (franc-ban – azt, hogy majd euróban is arról elfelejtett szólni...) Jött a 35 órás munkahét, kezdődött a mindent megváltó euróra való felkészülés, és az EU bővítése is csupán távoli rémálomnak tűnt.

Allez les vieux!

Azóta az ország igazi loser-nek érzi magát: a munkanélküliség továbbra is magas, a francia munkahelyek a keleti országokba vándorolnak, a fizetések vásárlóereje csökken, és nem látszik mi fordíthatná meg mindezt. Az euró bevezetése óta minden megdrágult, és José Bové parasztvezér sem tudta megállítani a globalizációt. Amivel elsősorban nem a jelenség létezésének ténye a legnagyobb baj, hanem annak nyelve és az ebből fakadó kultúrális, gazdasági affiliációja. Magyarul az „angolszász” kapitalizmus.

Mindezzel nem volna baj, mert minden országnak lehetnek rossz évei, de a probléma kezd komollyá válni Európa számára is. A franciák ugyanis még nem találtak új receptet arra, mitől térhetne vissza joie de vivre-jük; a proaktív alkalmazkodás helyett addig is marad a passzív resistance.

Outre-Manche

1998 óta – látszólag – a La Manche túlpartján sem változott semmi: a királynő jól van (már megint vele álmodtam), TB is miniszterelnök és az angolok már megint kiestek a negyeddöntőben. Mégis, Londonban tapintható a változás: egyik napról a másikra ismét lehetett közlekedni, egyik évról a másikra lett buszközlekedés, elkezdtek kevesebbet késni a vonatok, és a közértekből is kiszorulni látszik a mikrózható chicken tikka masala. Azóta lezajlott az ország történelmének legnagyobb ingatlan boom-ja, szóval they never had it so good. Mindez éles kontrasztot képez a 80-as 90-es évek legjobb slágereinél maradt Franciaországgal szemben.

A franciák most kegyelmi időt kaptak: az ő értelmezésük szerinti utolsó jó éveik gárdája hozhat számukra némi jókedvet és önbizalmat, amit ha jól használnak fel, adhat némi courage-t ahhoz, hogy végre ők is elkezdjék a XXI. századot. Mert honestly, a self-deprecating humor inkább fekszik a briteknek, akik a túlparton éppen most tanulják a franciás arroganciát.