7/7

London, 2005. július 7.

Amikor egy éve négy bomba felrobbant Londonban, egy pillanatra úgy tűnt, minden megváltozott. De valójában változott-e bármi is? A város szinte hetek alatt visszatért a normális kerékvágásba.

Ha félelem volt is, sosem olyan erős, hogy a brit kormány arra építve kiszélesítse jogosítványait a terrorista gyanúsítottak elleni fellépésre. A muzulmánokra sem néznek csúnyábban, mint július 7. előtt, és már hátizsákot is nyugodtan lehet hordani.

Megremegtek a „beharapott felsőajkak”?

Ha a Waterloo Station-ről a London Bridge felé vonatozik az ember még láthatja az egyik ház falán a II. világháborús bombázások idejéből maradt, korabeli falfestést: „Take Courage”. A bátorság, a romok között felcicomázva mulatozó eastenderek képe, része lett a kollektív háborús emlékezetnek.

Mégis a modern Nagy-Britannia inkább tűnik a pityergő David Beckham hazájának, ahol milliók zokogva gyújtanak gyertyát mesebeli Diana hercegnőjük halálakor, ahol ismeretlen áldozatok emlékhelyéhez hordják tonnaszámra a virágot.

A londoni robbantásokra adott reakció mégis mást mutat. Az elhíresült kép, amelyen az újságától még vérző fejjel sem megváló londoni látható, jól érzékelteti a hangulatot, amely a kezdeti bénultságot követően, dacos és ellenálló volt.

Akkor tényleg úgy tűnt, minden megváltozik. A metrón 30 százalékkal kevesebben utaztak a július 7-ét követő hétvégén, hétközben pedig 15 százalékkal esett vissza a forgalom.

A feltépett szardíniás dobozra emlékeztető 30-as busz a Tavistock Square-en egyik ikonikus imidzse lett a merényletsorozatnak. Sokan leszálltak a buszokról is és napokig, hetekig inkább sétáltak – ha tehették – otthonuk és munkahelyük között.

Július 7-én este üres volt a város. A mindig zsúfolt Strand-ről eltűntek az autók és a taxik, a gyalogosok és a koldusok. Bezártak a boltok, nem jártak a metrók és buszok, sokan inkább hosszú hétvégét vettek ki.

Just get on with your life, innit

De július 11-én hétfőn, mindenki munkába ment. A boltokból elfogytak a biciklik, naponta 4000-rel többen ültek kerékpárra, mint a robbantások előtt. De hetekkel később az extra biciklisek visszatértek a tömegközlekedés „kényelmes” szardíniás dobozaihoz.

A metróhasználat szeptemberben – a London Underground szerint – 6 százalékkal nőtt az egy évvel korábbihoz képest, és bár sokáig kevesen ültek az emeletre, a buszhasználók is visszatértek.

7/7 + 21/7 = 9/11?

Mégis mi a magyarázat minderre? Emocionálisan represszáltak a britek? Minden bizonnyal ez is oka annak, hogy az érzelgősségre és színpadias túlzásoktól sem tartózkodó amerikai közeg egészen másként reagált a szeptember 11-i támadásokra.

Nem lehet azonban figyelmen kívül hagyni, hogy míg New Yorkban közel 3000-en, addig Londonban 52-en vesztették életüket. És míg a WTC-be csapodó repülőgépeket a fél világ élőben nézte tévén, a britek napokig nem láthatták mi is történt a metróban.

Sőt a brit média annyira „józanul” és „visszafogottan” reagált, hogy a merényletek valódi erejéről és pusztításáról inkább csak a külföldi sajtóban megjelent képekből lehetett tájékozódni.

A „normalitásnak” a két héttel későbbi, július 21-i sikertelen robbantáskísérletek vetettek véget. Ekkor már nyoma sem volt a „stiff upper lips” hozzáállásnak. Pánik és félelem uralkodott el a londoniakon és főleg a londoni rendőrökön, akik 22-én leterítettek és közvetlen közelről kivégeztek egy fegyvertelen és ártatlan fiatalembert, a brazil Jean Charles de Menezes-t.

Egy évvel később

Ha a 21-i merényletek sikerülnek egészen más Londonról beszélhetnénk ma. A július 7-i robbantásokra 2001. szeptember 11. óta „várt” London. A madridi vonatrobbantásokat követően szinten „nem is volt kérdéses, hogy lesz-e, csak az, hogy mikor” – legalábbis a merényletek megakadályozásáért felelős rendőrök mondták így.

London mániákusan szeret emlékezni a II. világháborúra, jóllehet a londoniak 30-40 százaléka Nagy-Britannián kívül született, és természetesen jóval később. De sokan emlékeznek az IRA robbantásaira és más erőszakcselekményekre, amelyek miatt a júliusi Naptól vörösre égő britek bőre, mintha vastagabb lenne másokénál.