Exodus Polska

Lengyel lábak a londoni Hyde Parkban. Éhező ifjúság?

Írország

Amikor néhány éve Írország atlanti partvidékén jártam - ahol harsogóan zöld a fű, birkák legelnek a kőkerítésekkel szabdalt fennsíkon, drámai fények világítják meg az elhagyott évszázados várromokat – Moher-szikláinak közelében egy igen ronda emlékműre lettem figyelmes.

Az 1850-es 60-as években egy gombafajta kipusztította azt a krumplifajtát, amely a legtöbb ír szinte egyetlen tápláléka volt, tovább fokozva a mélységes nyomort. 1 millióan haltak éhen, és milliók vándoroltak az Egyesült Államokba, ahol a keleti-parton az egyik legmeghatározóbb etnikai közösséggé váltak.

A fejlődés, a függetlenség, és mainál sokkal bőkezűbb európai támogatások ellenére, Írország az 1990-es évekig olyan hely maradt, ahonnan a fiatal, tehetséges és kreatív emberek – csökkenő számban ugyan, de – szedték a sátorfájukat, még annak tudatában is, hogy a csapolt Guinness (rosszul bírja a szállítást) máshol ihatatlan.

Lengyelország

Európa másik, fanatikusan katolikus országa a tegnapi Newsnight riportfilmje miatt jutott eszembe. Egyes felmérések szerint ugyanis, az EU bővítése óta eltelt két évben, 500 ezer lengyel költözött az Egyesült Királyságba. Ilyen méretű bevándorlásra a francia hugenotta menekültek betelepülése óta nem volt példa.

Nagy-Britannia azonban úgy tűnik egyelőre profitál az exodusból. Az építő- és szolgáltatóipar illetve a mezőgazdaság komoly munkaerőhiánnyal küzdött, amelyet a „lengyel vízvezetékszerelő” mítikus alakja gyorsan kihasznált.

A londoni kormány hivatalos – és önigazoló – adatai szerint a kelet-európai munkavállalók tavaly 0.5 százalékos extra GDP növekedését jelentettek a gazdaságnak. És Margaret Thatcher óta tudjuk, hogy „ami jó a gazdaságnak, az jó mindenkinek”. Napóleon óta meg azt is tudjuk, hogy „Anglia a boltosok országa”, de erről majd máskor.

Baby come back!

Lengyelországban szerencsére 15-20 százalékos helyenként a munkanélküliség (helyenként, megjegyzem Magyarországon is) így sokáig „win-win” szituációnak tűnt a folyamat. A negyedik legnagyobb lengyel város, Wroclaw (Boroszló) polgármestere, most Angliába készül, hogy személyesen is rábeszélje a lengyeleket a hazatérésre.

A polgármester szerint ma és holnap még nem, de holnapután már kurva (ez lengyelül is szó szerint így hangzik és így valószínűleg Ká-Európa egyetlen internacionális szava, ami azért sokat elmond a regionális ko-operáció irányultságáról és minőségéről...) jó lesz.

Egy lengyel háziorvos azonban durván havonta 200 ezer forintot keres otthon, míg Angliában akár 3,5 millió forintot. A különbség 17 és félszeres! Jelenleg félóránként egy teli busznyi lengyel indul Londonba.

Movement of da people

From rags to riches... Really?

A migráció a jobb élet reményében persze nem új keletű. Wroclaw – Breslau, Boroszló – néven ugyanis 1945-ig éppenséggel német város volt; mai lengyel lakosai az ország Szovjetunióhoz csatolt, keleti részeiből vándoroltak be.

Wroclawban azonban négy altatóorvosból ma már 1 biztos, hogy Angliában dolgozik, és ha nem jön helyükre ukrán, belorusz vagy mondjuk macedón orvos, előbb-utóbb a többi három is Angliába költözik, mert most 4 ember helyett dolgoznak ugyanannyiért.

Tanulság

A két történetnek azonban mégiscsak egy tanulsága van az elmenekült Nobel-díjasaira oly’ büszke Magyarország számára is.

Miért van, hogy polgáraik külföldön az élvonalban is jól megállják a helyüket, megvan a trendi self-fullfillment-jük is, de otthon mindez nem megy?

És főleg mitől, és hogyan, és mikor fog ez változni!?