ANGER MANAGEMENT

Hezbollah harcos - Simbabu Pictures

Elnézést a késői kelésért, de amíg az izraeli kormány lebombázta a bejrúti nemzetközi repülőteret és egyéb polgári létesítményeket, és persze járulékos áldozatokként civileket, én éppen kóser szilva fogyasztásával vettem részt a nemzetközi zsidó összeesküvésben.

Ugyanakkor holnap július 14. lesz és nem fogom tudni megállni, hogy ne írjak valamit a Bastille Napról, szóval kell valami Zidane és a Quattorze Juillet közé. Így került a képbe Libanon és a kollektív bűnösség kérdése.

Liba, non!

Bejrút és a kozmopolitizmus - Simbabu Pictures

Libanon jó esetben a Közel-Kelet Szlovéniája lehetne: havas hegyek, rövid autóútnyira a Földközi-tenger pálmafás partjától. Szerintem a legjobb arab konyhával rendelkeznek, sőt vörösboraik is kitűnőek. (A britek vasútakat és baloldali közlekedést, a franciák jó konyhát és trendin öltözködő nőket hagytak hátra egykori gyarmataikon...)

Ennyi „lényeges” elem mellett Libanon azonban egy viszonylagos zűrös országként vonult be a köztudatba, mert Dél-Libanonban fészkel a Hezbollah nevű síita militáns szervezet, amelyet Izrael az Egyesült Államok és egy sor más ország is terrorszerveztként tart nyilván.

Don’t mess with us

Üdvözlet Libanonból - a mai támadás után

A mostani erőszak azt követően tört ki, hogy a Hezbollah az izraeli határt átlépve – a palesztinokkal való szolidaritásként – túszul ejtett két izraeli katonát. Emellett Izraelt aggasztja, hogy a Hezbollah rakétái esetleg Haifát is elérhetik. Mindenestre a túszejtés előzménye, hogy június 25-én palesztin militánsok elfogtak egy fiatal izraeli katonát, akit azóta sem engedtek el. Izrael komoly megtorlást helyezett kilátásba, ha a katonának bármi bántódása esnék.

Az új izraeli miniszterelnök, Ehud Olmert féléve igyekszik „puhítani” a januárban megválasztott Hamasz vezette Palesztin Hatóságot. A Hamasz ugyanis hivatalosan nem zárta ki az erőszak alkalmazását nyomásgyakorlásként és továbbra sem ismeri el Izrael Államot.

A hagyományos politikai pókert szokásos módon a civilek szívják meg: a gazdasági blokád, pszichológiai és katonai nyomásgyakorlás valójában inkább erősíteni látszik a Hamasz helyzetét. És az izraeli polgárok sem alhatnak sokkal nyugodtabban.

Ennek az idegességnek – és Olmert katonai tapasztalatlanságának is – köszönhető a feszültség ilyen gyors kiszélesedése Libanon felé, amely elhúzódó erőszakhullám lehetőségét vetíti elő. Libanon – amely Washington közel-keleti „demokrácia-dominóelvének” megfelelően, ám mégis váratlan módon, tavaly tartott szabad választásokat - valamint Franciaország és Oroszország elítélték az „aránytalan katonai választ”. Az USA és Izrael álláspontja továbbra is az, hogy Izraelnek joga van megvédenie magát.

Kollektíva

A évtizedek óta kínzó kérdés persze az, hogy jó módja-e a megvédésnek az, ha polgári repülőtereket és hidakat bombáznak válaszul, mint ahogy jó módja-e az erőszak megfékezésének, ha izraeli tankok palesztin településeket dózerolnak le, amiért ott élő militánsok Izraelben öngyilkos merényleteket hajtottak végre.

Persze innen, egy jó kis (n)espresso mellől könnyű moralizálni, amire – szól Izrael, Washington és Bush pesti haknija óta Fletó vádja – az európaiak amúgy is hajlamosak. Azonban az európaiak másra is hajlamosak: Izraelhez és az USA-hoz hasonlóan a kollektív bűnösség elvére hajazó katonai akciókra. Gondoljunk csak az újvidéki híd lebombázására, „válaszul” a koszovói albánok elleni etnikai tisztogatásokra.

Izrael és Európa is úgy érvel(t), hogy a „civil” infrastruktúra is legitim célpont egy olyan rezsim elleni fellépés során, amely aktívan vagy passzívan támogat/eltűr erőszak/terrorszervezeteket területén.

Road to hell

Csakhogy az aczélendrei kérdés az, miként lehet kitörni az erőszak ördögi köréből? Az izraeli játékelmélet, mint ahogy az európai Szerbiában, az amerikai Irakban úgy szólt: a katonai, pszichológiai és gazdasági nyomás miatt az emberek fellázdnak majd az erőszakot fenntartó/propagáló rezsimek ellen, mert ők valójában csak jól akarnak élni, és hamburgert enni.

A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy Margaret Thatcher volt brit kormányfő véleménye ellenére mégis van olyan, hogy társadalom, vagy nemzeti közösség, különösen akkor, ha külföldi bombák akarják az embert „észhez téríteni”. És külső nyomásra a közösség iránti szolidaritás akkor is erősödni látszik, ha az valójában irracionális és destruktív.

Még egy "kínzó kérdés"

Az igazán kínzó kérdés minden hosszantartó konfliktushelyzetben, hogy a felek miként tudnak, veszteségeiket minimalizálva kiszállni, amikor már annyit fektettek igaznak hitt, mégis eredménytelen álláspontjukba.

Ehhez először is az kell, hogy felismerjék: egyik fél sem nyerhet teljesen, a konfliktus fenntartásával viszont mindkét fél csak veszíthet. Egyelőre nem úgy tűnik, hogy a felek - az időről-időre folytatott béketárgyalások ellenére - ezt valóban felismerték.

A bejrúti repülőtér bombázása tehát nem csak azért rossz lépés, mert valószínűleg ellenkező hatást vált ki, hanem azért is, mert felél minden olyan kreditet, amellyel a békés rendezés hívei még érvelhettek, bármely oldalon.

Márpedig a békét tényleg csak a hamburgerre és békére vágyó, még túlságosan is csendes kisebbség/többség kényszerítheti ki.