FRANGLETERRE

Ki lett volna a közös pénzen? Laetitia Casta, akit 2000-ben "Marianne-nak", a Francia Köztársaság hivatalos szimbólumának választottak...

Nem vagyok történész (sem), de vannak dokumentumok, amelyek hatására bármelyik történész (is) képes leesni a székéről. Ez ilyen lesz: Franciaország és Anglia az 1950-es években komolyan fontolgatta a két ország egyesülését.

A brit Nemzeti Archívumban fellelt, korábban titkos dokumentumok szerint a két ország, százéves háború ide, two-fingers oda, tényleg unióra akart lépni. Erről 1956. szeptember 10-én Guy Mollet francia miniszterelnök tárgyalt Anthony Eden brit kormányfővel Londonban.

56 is a magic number

Ez az időszak nem a franciák „finest hour-ja” volt. Nasszer egyiptomi elnök államosította a francia tulajdonú Szuezi-csatornát (BBCHeaven - SUEZ), Francia Algériában pedig ment a függetlenségi „fori”. A birodalom azonban vissza akart vágni és mivel ezt a nevet akkoriban már/még csak egy ország viselte, Mollet a britek segítségével képzelte mindezt.

Az amúgy anglofil Mollet csodálta Nagy-Britanniát a két világháborúban vállalt szerepéért és a thatcherizmust megalapozó, akkoriban kiépülő brit jóléti államért. Mollet szintén parázott az Izrael és Jordánia közötti feszültség miatt. Franciaország akkoriban még Izrael, Nagy-Britannia pedig Jordánia szövetségese volt és ez előrevetítette, hogy egy esetleges határvillongás esetén folytatódhat a százéves háború, ezúttal a homokban. Ja, hát és volt ugye Szuez is.

"Up yours, mate"

... vagy II. Erzsébet királynő?

Eden azonban – agincourt-i szokás szerint – felmutatta két ujját Mollet-nak Frengland ötletére. A francia kormányfő ekkor más ötlettel állt elő. Párizs csatlakozási kérelmet adott be a Brit Nemzetközösséghez, gyakorlatilag a Brit Birodalomhoz és maradványaihoz.

Az 1956. szeptember 28-i dokumentumokból kiderül, hogy a brit kormányfő ezt lelkesen fogadta. Eden, kabinetfőnökének Sir Norman Brooknak ezt mondta:

“Azonnal meg kell fontolnunk Franciaország kérését, hogy csatlakozhasson a Nemzetközösséghez.”

“Monsieur Mollet úgy gondolta, nem lesz gond azzal, hogy Franciaország elismerje Őfelségét, mint államfőt.”

“A franciák üdvözölnék az ír rendszerű, közös állampolgárság bevezetését.”

Az ötletről kevesen tudhattak, mert a francia archívumokban, vagy másutt nem találtak erről szóló feljegyzést. A francia kormányfő aztán csendben elfeledkezett a dologról talán azért, mert Anglia kivonult Szuezből és a Nasszer elleni bataille elveszett.

A következő évben, 1957-ben Franciaország aztán megalapította az Európai Unió elődjét Németországgal, Nagy-Britannia pedig a Csatornát borító, jótékony ködbe burkolózótt.

Közös ülni már valakivel!

A francia közösülési hajlam azonban nem csak Anglia esetében merült fel. 2003. januárjában, Franciaország és Németország a két állam közötti megbékéléséről szóló, Elysée Szerződés 40. évfordulóját ünnepelte. A Bundestag és az Assemblée Nationale együttes ülést tartott Versailles-ban (ajánlom a Trianon fetisiszták figyelmébe!), de az iraki háború és az EU bővítés előestéjén mindez inkább Chirac elnök és Schröder kancellár összeborulásáról szólt.

A Libération és a Berliner Zeitung aznap egyforma, német-francia kiadást jelentett meg „Francallemagne” szalagcímmel, amelyben a két ország formális egyesülésére tettek javaslatot...

Alors, what do you zink?

CERTIFIED CORRECT

Ez a hírhedt brüsszeli Berlaymont. Itt dolgozik Ms. Van-Roy is. Ms. Van-Roy ma ezt az üzenetet hagyta a rögzítőmön: „A picsába! Ez nem lehet igaz!”. Valójában nem ezt mondta, hanem ezt: „Putain, mais ce n’est pas possible!”. Ms. Van-Roy az Európai Bizottság DG Information Society and Media titkárnője és azért keresett, mert írtam neki egy emailt egy állással kapcsolatban.

„Britségem” ellenére, viszonylag EU-pártinak tartom magam, de valamiért mindig vehemens euroszkeptikussá válok, ha az Európai Bizottsággal lesz dolgom, főleg amikor munkaügyi dolgokról van szó. Mielőtt kicsit érthetőbbé tenném a fentebb leírtakat, először vesszőparipámról, a „bigger picture-ről” beszélnék.

Vén-Európa

Mai tézisem: az Európai Bizottság rekrutálási gyakorlata jól modellezi, mi a baj a kontinentális Európában honos kapitalizmussal. Bár ilyen, hogy kontinentális kapitalizmus nincs, abból is többféle van, de a rekrutálási anomáliák Budapesttől Párizsig hasonlóak; ilyen értelemben beszélek kontinentális gyakorlatról.

Az „angolszász” rendszer – kissé szocio-darwinisztikusan – a verseny mindenhatóságában hisz. Eszerint a verseny ösztönöz a legjobb teljesítményre, a legjobb produktumra, a legjobb szolgáltatásra, mert az emberek tudják mi a jó nekik. Ez a meritokratikus felfogás érvényesül – kivéve a szép számban azért létező kivételeket – a munkaerő toborzásnál is.

Az eladandó termék a munkaadó szempontjából az állás. Ahhoz, hogy minél több tehetséges és alkalmas jelölt közül választhasson, a lehető legszexisebbnek kell mutatnia a kínált munkahelyet és a céget. Különösen igaz ez az utóbbi időben az állami cégekre: ahhoz, hogy az eleve alacsonyabb fizetésű munkahelyekre ne csak a gyengébb képességű „maradék” jelentkezzen, különösen fontos a jó hirdetés.

Állóvíz

Nem nehéz belátni, hogy mi történik akkor, ha a versenyszemlélet nem érvényesül a bürokráciában. Tisztelet az elhivatott kivételeknek, de sokszor mégis a magát nem-piacképesnek gondoló, vagy tényleg az, kevésbé kreatív és kevésbé ambíciózus emberek lesznek állami alkalmazottak a biztos állóvíz reményében.

Az alkotmányellenes, néha már abszurd jogszabályok, törvényellenes önkormányzati rendeletek, vagy egyszerűen csak a savanyú, és a hétköznapi – másnéven polgárbarát – megoldások hiánya mind az ő kezük nyomát dícséri.

Vannak európai országok, ahol a haverok és ismerősök biztosítják a közalkalmazottak utánpótlását. Erre pompás példa Magyarország, ismert eredménnyel. Aztán van, ahol azért igyekeznek – ha mást nem is – az egyenlő esélyeket biztosítani. Ilyen Franciaország, ahol a nemzeti parkok szemétszedőinek is komoly versenyvizsgát kell tenniük.

A vizsga sokszor ezoterikusnak is tűnhet egy reménybeli medveszámlálónak, de a fairness-t az adja, hogy mindenki tudja miből kell felkészülni és mindenkitől ugyanazt kérdezik. Ez a módszer amúgy amerikai, de néhány évtizeddel ezelőtti. Az egyenlő esély ugyanis a jó magoló és vizsgázó képességeket méri, a medveszámlálás tálentumáról – és egyéb fontos képességekről – vajmi keveset árul el.

Ez a szemlélet honosodott meg az Európai Uniónál is. Érthetően nehéz egyenlő esélyeket adni fél milliárd polgárnak, és valami szűrőnek kell lennie. Az európai concours-ok – versenyvizsgák – hírhedten bonyolultak és többszöri megfigyelés alapján állíthatom, igen bizzar folyamatok.

Verboten

Miközben egy hangárban, ellenfény mögül valaki folyamatosan németül üvölt egy megafonba, hogy a további írás szigorúan verboten, csupán a leadott CV-m alapján már három munkát is ajánlottak – Budapesten, Londonban és Brüsszelben is – csak úgy, versenyen kívül. Bár hízelgő, ha már egy CV ennyire meghatja a világ talán legnagyobb bürokratikus monstrumát, de fair-nek kevéssé mondható.

Ms. Van-Roy például először emailben keresett meg, amelyben kifejti, hogy áprilistól kellene „communication officer-ként” dolgozni, például website-ot szerkeszteni, meg ilyenek. Hogy mennyi időre szerződnék, milyen feltételekkel illetve bármi ami érdekelhet egy magamfajta kandidánst, egy szó se.

Azt azért megemlíti – mint az állás legizgalmasabb részét, többször is hangsúlyozva, hogy ez „sensitive duty” – hogy afféle brüsszeli bürokrata James Bondként „you would be licensed to the ’certified correct’ endorsment”. Ez praktikusan azt jelenti, hogy lenne egy „certified correct” pecsétem, amit ráüthetnék a mások által írt papírokra.

A picsába

Ebben a rendszerben a munkaadó kegyúri jogként ajánlja a munkát, nem érdekli, hogy a kreatívabb, ambíciózusabb emberek számára is vonzó lehetőségeket biztosítson. A bürokrácia persze nem feltétlenül szexi munka. De a proaktív, szolgáltató állam ugyanazon a piacon versenyez, ahol az Apple meg a Graphisoft is.

Minden teambe kellenek szorgalmas, megbízható emberek, de olyanok is akik képesek „a dobozból kilátni”. Ha az EU kicsit is vonzóbbá akarja magát tenni az európaiak szemében, saját munkatársain és gyakorlatán kell kezdenie a változtatást.