KÁNA

"Kána (héb. ‘nádszál’): 1. bibliai földrajzi név. - Az ÓSz-ben helység Áser törzsi birtokán (Józs 19,28) ... Lakatlan romhalom, Názárettől É-ra, 14 km-re." ... kánai menyegző

SUEZ

Sunshine Boys - izraeli katonák útban Szuez felé

Amikor George W. Szent Gellértként kiállt a hegytetőre, hogy megmondja a tutit a szabad világról és 1956-ról, akkor nem a Dunába hajították, hanem megtudhattuk, hogy a magyar forradalom a „világ szabadságszerető népeinek adott és ad reményt”.

Nyugat-Európában valóban van egy korosztály – és Londonban legalább egy taxisofőr – aki még emlékszik az ’56-os menekültekre. 1956 azonban egészen más miatt vált emlékezetessé két nagy-, két ex-nagyhatalom, valamint a Közel-Kelet számára.

Vihar a Csatornán

Ötven éve, 1956-ban ezen a napon jelentette be Nasszer egyiptomi elnök a francia Suez vállalat tulajdonában lévő Szuezi-csatorna államosítását. Nasszer részben a csatorna bevételeiből akarta finanszírozni az Asszuáni-gátat, amire a Nyugat nem volt hajlandó pénzt adni.

A Brit Birodalom rogyadozásáról tudomást nem vevő Anthony Eden brit miniszterelnök rögtön konspirálni kezdett, mert a Szuezi-csatornát stratégiai jelentősségűnek tartotta Európa olajellátása miatt. Na igen.

To the rescue

A grand idea az volt, hogy Franciaországgal és Izraellel visszaszerzi a királynő és a haza becsületét. Párizst amúgy is idegesítette Nasszer, aki az algériaiakat támogatta a franciák elleni függetlenségi harcban, emellett történelmi és érzelmi szempontból is fontos volt számukra a Szuezi-csatorna.

Izrael a palesztinok támogatása és a Tirani-szoros blokádja miatt volt berágva Nasszerre, így szívesen lerohanta Egyiptomot a Sínai-félszigeten – vagy ahogy a korabeli Paris Match fogalmazott a „hősies fiúk visszatértek Mózes útjára” – hogy a franciák és a britek éppen időben érkezhessenek a Szuezi-csatorna „megvédésére”.

Shit hit the fan

Ámde, Eden elfelejtett szólni a nagyfőnőknek – illetve még azt hitte, hogy nincs nagyfőnöke – Washingtonban. Dwight Eisenhower, ellentétben az utána jövő amerikai elnökökkel még nem volt híve a „regime change-nek”, és ellentétben az utána jövő egyes amerikai elnökökkel nem akarta magára haragítani az arab országokat, és így az utána jövő egyes amerikai elnökökkel ellentétben az ENSZ-hez fordult.

Az ENSZ BT-ben a Szovjetunió és az USA, a francia és brit „birodalmi” hadseregeket elküldték szépen haza. London és Párizs ugyan – első alkalommal a BT történetében – megvétózta az amerikai határozati javaslatot, de Washington oda rúgott a briteknek, ahol igazán fájt.

Megvonva a pénzügyi támogatást, a font lejtmenetbe kezdett és a helyzetet csak a Nemzetközi Valutaalap segélye hozhatta volna helyre, amihez amerikai támogatás kellett. Na igen. Az amerikaiak mutató- és középsőujjukat felmutatva – hogy a britek is értsék – közölték, hogy nem támogatják az IMF hitelt.

A britek és a franciák ezért 1956 decemberére menekülőre fogták és a fiaskó miatt Eden már egy másik édenben, Ian Fleming James Bond szerző karibi birtokán, bird-watching-gal kezdte az újévet.

Ötven évvel később...

Korabeli Paris Match izraeli főparancsnokkal és "Amor" szemüveggel "amely tökéletesíti a látást"

A szuezi fiaskó még 50 év után is meghatározza a világpolitikai szarkavarást. Nagy-Britannia például ezután ébredt rá, hogy birodalma felett mégis le tud menni a Nap és arra is, hogy Washingtonra érdemes tapadni.

Franciaország viszont pont az ellenkező következtetést vonta le: Washingtonban nem lehet bízni, ezért kiléptek a NATO katonai struktúrájából, Brüsszelbe zavarták a NATO főparancsnokságot, és Európára kezdtek koncentrálni.

A Szovjetunió pedig eközben szépen lerendezhette a budapesti felkelést... Mindenestre mai szemmel már kicsit viccesnek tűnik, hogy Franciaország és Nagy-Britannia volt a „regime change” híve, míg Washington eközben ENSZ határozatokkal bíbelődött.

A szmörfök

Érdekes az ENSZ akkori, és mondjuk az iraki válság alatti szerepe is. Az akkor az ENSZ-hez forduló Amerika jelenlegi ENSZ nagykövete, Michael Bolton már úgy véli, „ha két emeletet lebombáznának az ENSZ székházból, fel se tűnne senkinek”.

Amerika sokat tanult a világ előző urától, Nagy-Britanniától. Ha igazán erős vagy, úgyis azt csinálsz amit akarsz. Az ENSZ határozatok annyit érnek, amennyit betartanak belőlük, és úgyis meg lehet vétózni azokat. Ami igazán hatékony az a gazdasági és fegyveres blokád.

Nagy-Britannia és Franciaország is sokat tanultak a világ akkor még ifjú, és sokkal szégyellősebb urától. Az ENSZ – bár leginkább csak egy talking shop – mégis csak jó megcsappant befolyásuk érvényesítéséhez. Gazdaságilag is meg lehet szorongatni valakit, ha a határozatokat nem tartja be, és ma már lehet küldeni smurf-öket is. (Tony Blairt viszont mikor küldik már bird-watchingra?)

P.S. Egyik rendszeres olvasónk kínzó kérdése, hogy használtak-e már akkoriban izzadásgátló dezodort, esetleg már a szuezi katonák is?

P.S.2. Köszönet Simbabunak a kollaborációért és az "ENSZ" fotóért!

URUGUAY

1146, Budapest, Uruguay...

Budapest, Uruguay. Erre a címre érkezett ma levelem az angol bankomtól, miután közel két hónapja megadtam nekik az új levélcímemet. Most, hogy az első leküzdötte a London-Montevideo-London-Budapest vagy netán London-Montevideo-Budapest útvonalat rájöttem, hogy amióta eköltöztem nem is kaptam tőlük levelet.

Felhívtam hát a bankot, ahol Sallynek – akinek rekedtes, smoking-boozing hangjából úgy véltem, hogy biztos összefutottunk már a Szimplában, amikor Hen-Night-on itt járt – elmagyaráztam a helyzetet.

Néhány keresztkérdést feltett, hogy meggyőződjön róla, én valóban én lennék. „Hány éves és mikor lesz a következő születésnapja?” Mondtam, hogy mennyi és mikor. „Tehát akkor jövőre hány éves is lesz?” 30, a kurva életbe! - válaszoltam, de felháborodni sem volt időm, mert még nem tértem magamhoz uruguayi költözésem óta.

Persze nem tudom miért lepődöm meg, mert amikor pár éve Londonból Párizsba költöztem, betűznöm kellett P-A-R-I-S, F-R-A-N-C-E, de nem hiszem, hogy tudták, hol járunk. Végül is, Hungaryt sem betűztem egészen ma reggelig. Hát, kicsi a világ, de annyira azért nem.

Libanon

Bejrúti tévétorony - mi haszna, hogy nincs Hesna?

Erről jutott eszembe Libanon is, ahol tegnap Condi járt Blair helyett, hogy megnézze milyen a „hely fekvése”. Nem tudom más, hogy van ezzel, de már érzem magamon a szokásos conflict fatigue-ot. Minden új konfliktus/robbantás/háború – hír afféle megváltásként érkezik a hetek/hónapok/évek óta zajló konfliktusok/robbantások/háborúk sorozatába.

Valami új, ami adrenalinnal tölti meg a tudósítókat, újra izgalmas hellyé teszi a szerkesztőségeket és kávéházakat. Egy év Közel-Kelet után 9/11, aztán végre Afganisztán és egy kis Irak, és így tovább. Az izgalom – tapasztalatom szerint – közel két hétig tart, a konflitkusok persze jóval tovább. Ezután még a háborús fotókon joggal szörnyülködők is megszokják a szétlőtt házak látványát.

Eszkalálódás

A konfliktus ilyenkor tud igazán eszkalálódni, mert az első két hét alatt többnyire kiderül ki, meddig hajlandó elmenni, és mit lehet megtenni büntetlenül, legalábbis az első fázisban.

Európa például nem ment túl messzire: Párizs elítélte a „túlzott megtorlást”, London elnéző volt, és voltak akiknek mindez „túl messze volt, hogy megértsék”, mint Budapest. De ahogy az izraeli reakciókból kiderült, az európai „nyomáshoz” már volt alkalmuk hozzászokni, és ennél erősebb tiltakozást vártak.

Washington és Condi most már az erőszak „sürgős beszüntetéséről” beszél, de nem változtattak azon az álláspontjukon, hogy a Hezbollahnak kell elsősorban engednie a szervezet lefegyverzéséről is szóló 1559-es ENSZ BT határozat alapján.

Meg az alapján, hogy ők ejtették túszul az izraeli katonákat. Az első bejrúti reakciók alapján azonban látható, hogy nem lesz tűzszünet olyan feltételekkel, amikor csak az egyik félnek kell engednie azon az alapon, hogy a másik erősebb.

Persze a régi, konvencionális háborúkban mégis mindig ez volt a helyzet, de a „terror elleni háború” óta – valójában Vietnám óta – tudjuk, hogy a posztmodern konfliktusokban ez nem mindig így van.

Washington arra játszik, amint azt Bush teleszájjal kifejtette mélyreszántó beszélgetésükben Blair-rel, hogy „rávegye Szíriát, hogy az vegye rá a Hezbollahot a szarkeverés befejezésére”. Ezzel megszüntethetnék Irán befolyását a térségre, ami a neocon Közel-Kelet politika egyik fő célkitűzése.

Neocons

A neocon álláspont másik pillére Izrael szinte feltétel nélküli támogatása. Hazai viszonyok között (ahol a baloldal szokott Izrael-párti lenni) furcsának tűnhet, de nem csak a befolyásos, washingtoni zsidó lobbi áll e politika hátterében, hanem a Bush szavazói bázisát adó, fundamentalista keresztények is.

A new-born keresztény irányzat nagyon erős szolidaritást mutat „zsidó testvéreik” iránt és így a neocon Fehér Ház gyakorlatilag Izrael minden lépését támogatja. Ez párosul a demokrácia terjesztés politikájával és máris megkaptuk a modernkori „keresztes-háború” veszélyes elegyét.

Ez adja az alaphangot és hátteret Rice kisasszony mostani közvetítő útjához. A tippem, hogy nem lesz gyors tűzszünet. Lehet, hogy mégis ’Yo, Blair’-t kellett volna küldeni, hogy „beszéljen csak, amit akar?”

ÍRÁSOK A TÉMÁBAN

Black Sabbath
Gócpont
Anger Management

BLACK SABBATH

Már érik egy hosszabb a magyar külpolitikáról, de - bár nem kérték - azért adok 100 napot, hátha előrukkolnak valamivel. Addig is egy idézet a mai Népszabóból, jó hétvégét!

"Izrael budapesti nagykövetségének közlése szerint, Cipi Livni izraeli külügyminiszter Göncz Kingával tegnap folytatott telefonbeszélgetésén kifejtette, hogy a közel-keleti helyzet csak a Hezbollah lefegyverzésével rendeződhet. Göncz megköszönte a tájékoztatást, megjegyezve, hogy távolról nem könnyű megérteni a helyzetet."

Ti mit gondoltok, van magyar külpolitika? És ha igen mi az? És milyennek szeretnétek látni?

KOMMENTÁLJATOK ITT!

TÜRKIYE

Abdullah Güll egy bajuszos, nagydarab török külügyminiszter, akivel még két éve Isztambulban volt szerencsém találkozni. Ez a kedélyes ember akkor nagyon optimistán látta Törökország esélyeit az Európai Unióhoz való csatlakozásra.

Akkor én is mindent nagyon optimistán láttam és beleszerettem Isztambulba, de ez csak arról jutott eszembe, hogy Güll a FinTimes mai számában aggodalmának adott hangot, mert szerinte "a mérsékelt törökök körében egyre nő az Amerika-, és az Európa-ellenesség". Ez tény, de az is tény, hogy a török kormány ezt igyekszik nyomásgyakorlásra felhasználni a török csatlakozási tárgyalások felgyorsításához.

London-Párizs-Budapest

Párizsban az európai alkotmányról szóló népszavazásról tudósítottam, és egy török felmenőkkel is rendelkező francia barátom elvitt egyik kedvenc török éttermébe. A tulajdonos és a pincérek kissé lemondóan mesélték, hogy a török ételeket nagyon szeretik a párizsiak, de ugyanolyan vehemenciával ellenzik Ankara EU tagságát, mert az Unió "felhígulásától' tartanak. Londonban persze éppen ezért lelkesen támogatják a folyamatot. Brüsszeli felmérések szerint Magyarországon támogatják a legtöbben a török belépést.

"Mit kíván a magyar nemzet?"

Amiért még eszembe jutott Isztambul, az a forróság és ezért - és a trendi interaktivitás kedvéért - most "dolgozzatok" egy kicsit ti is! Szóval, ti együtt aggódtok-e Güllel? Akarjátok-e egyáltalán, hogy Törökország belépjen az EU-ba, teljes jogú tagként? És hol lehet Pesten török kávét inni?

KOMMENTÁLJATOK ITT!

GÓCPONT

"Konfliktus-zóna" - a libanoni Nabatiyeh izraeli támadás után

A szokásos, napi (n)espresso-rum combo mellett éppen arról (IS) beszélgettünk ma, hogy mennyire sematikusak, illetve sematikusak-e a nemzetközi konfliktusok. A helyszín és a szereplők változnak, vagy még az sem, de egy idő után nem lát túl sok különbséget az ember Szerbia, Afganisztán, Irak vagy Libanon között. Ilyenkor jön el az a pillanat, amikor a tudósítót egy hosszú nyaralással eltöltött gap-year-re szokták küldeni...

...vagy elméleteket kezd gyártani.

Mint ahogy a kávét és a rumot is combo-ban jó fogyasztani, mert "kinyílik a karamell", így a „gap-year-t” és a teória gyártást is érdemes néha összekötni. Engem inkább „kínzó kérdések” szoktak gyötörni, de a lényeg, hogy a felsorolt konfliktus zónákban (milyen szép semleges kifejezés az emberek otthonai helyett) közös a Nyugat „rendteremtésre” irányuló beavatkozása.

The world’s policeman

Az Egyesült Államok II. világháború utáni külpolitikáját alapjaiban meghatározó egyik élmény Németország demokratizálódása és újjáépítése volt. Az akkori „coalition of the willing” földig bombázta Németország jelentős részét és a romokból, idővel, türelemmel és pénzzel Európa egyik vezető demokratikus nemzetének létrejötténél bábáskodott.

A másik ilyen élmény a kelet-európai államok – így Magyarország – demokratizálódása és gyors ütemű fejlődése. Az amerikai neokonzervatív narratíva szerint ez annak köszönhetően jöhetett létre, hogy Washington „megnyerte” a Hidegháborút. Tehát a szovjet birodalom nem passzívan összeomlott, hanem az évtizedekig tartó proxy háborúk és küzdelem eredményeként sikerült aktív győzelmet aratni a „Gonosz Birodalma” felett.

Nation building

A Hidegháború utáni konfliktus intervenciókat is jelentősen befolyásolta ez a meggyőződés. A nagy ideológiai csata itt két elmélet között zajlik tehát. Az egyik: a demokratikus folyamatok csak belülről fakadhatnak, és az ilyen folyamat az amelyik képes idővel kiszorítani a szélsőséges nézeteket, szervezeteket, terroristákat, mint mondjuk a Hezbollah.

A másik: aktív beavatkozással, „demokrácia terjesztéssel” kell katalizálni a folyamatot; az átmeneti pusztítás ugyan sokkoló, de felgyorsítja a múlttal való szembenézést, a konszolidációra (hamburgerre – lásd „Anger Management”) való vágyat. Emellett nem lehet helyi körülményekre hivatkozni a demokrácia tökéletlenségének indoklásánál, mint teszi azt Putyin is például, mert a demokratikus értékek univerzálisak.

Közel-Kelet

"Konfliktus-zóna 2" - haifai busz Hezbollah támadás után

Az elmélet gyártás onnan jutott eszembe, hogy a Guardian értesülése szerint Bush és Blair állítólag értelmetlennek tartanák az erőszak beszüntetését, amíg a Hezbollah még harcképes. Értsd: van még időtök, hogy szétlőjétek a Hezbollahot, Szíria esélyeit a libanoni restaurációra és amit gondoltok. Kicsit sok ugyan a „járulékos kár”, de ez csak megszabadítja a libanoniakat a terrorfenyegetettségtől, és ráébreszti őket, hogy a szabadságért és a demokráciáért meg kell küzdeni.

Ez a narratíva kíséri az iraki beavatkozást is és ott még nem látszik nagyon eredményesnek. Afganisztán is inkább visszacsúszni látszik a Talibán befolyása alá. Libanonban – bár ez még túl friss konfliktus és a szigorúan vett „Nyugat” nem játszik benne hivatalosan szerepet – a kezdeti reakciók inkább az ellenkező hatást látszanak alátámasztani.

Szerbia talán azért kivétel, mert az országot ugyan lebombázták, és ez hosszú évtizedekre nyomot hagy majd a kollektív tudatban, de az európai uniós tagság délibábja életben tartja az amerikai neokonzervatív demokráciaterjesztő narratívát.

Magyarul, az afgánok, és az irakiak nem látják, mitől lesz nekik jó, ha hagyják magukat „demokratizálni”. A szerbek láthatják, hogy szomszédaik már hol tartanak és elgondolkodhatnak azon, hogy ők hol tarthatnának.

HSBC

A németországi foci vébé előtt Nagy-Britanniában igyekeztek emlékeztetni a szurkolókat, hogy a II. világháború már 60 éve befejeződött, sőt ők nyerték meg, tehát igyekezzenek ennek megfelelően viselkedni.

A BBC internetes site-ja azonban mégis nagy teret adott a csodálkozó briteknek, akik „nem is tudták, hogy Németország milyen modern és a németek milyen kedvesek” és ott nemcsak pszeudo-nácik élnek.

Ezzel csak azt akartam érzékeltetni, hogy a demokratizálódás „siker sztorija” még 6 évtizeddel később is csak(?) itt tart. Meg azt is, hogy a nagy sémákkal és teoriákkal az szokott a baj lenni, hogy figyelmen kívül hagyják a helyi változókat. És azt már az HSBC bank is tudja, hogy „never underestimate the importance of local knowledge”.

Kínzó lokális kérdés

Libanon kapcsán az a kérdés tehát, hogy az izraeliek ezzel most „felgyorsítják-e a demokratizálódást” és „megszabadítják-e a libanoniakat” a Hezbollahtól, a hosszabb távú stabilitásért még ilyen áron is, VAGY éppen ellenkezőleg türelmetlenek és túlzottan keménykezűek voltak, a szélsőségeseket erősítik és ezzel a libanoni demokratizálódás folyamatát vágták el hosszú időre?

CSÁVÓK A CSÚCSON 2.

Bush és Blair 'share a moment'. A kép azt a pillanatot örökíti meg, amikor az alábbi párbeszéd hangzott el.

Ezúttal "lázadtak" a hangosítók és rögzítették Bush és Blair informális beszélgetést a szentpétervári G8 csúcstalálkozón. A beszélgetést, amely minden eddiginél jobban illusztrálja a két vezető közötti erőviszonyt, először a Sky News közvetítette, majd megjelent a BBC-n és a ma reggeli Guardian-ben, Independent-ben is.

A párbeszéd írott változata, zárójelben némi magyarázattal, alább. Köszönet Simbabu-nak!

YO, BLAIR

Őszintén szólva kivel ne fordult volna még elő az a kellemetlen helyzet, hogy véletlenül az is meghallotta a bizalmas beszélgetést, akinek nem kellett volna? Vagy kivel ne fordult volna elő, hogy bekapcsolt mikrofon előtt olyanokat mondott, amiket nem kellett volna? De erről majd egy másik alkalommal...

"Major league asshole"

Végül is éppen George Bush volt az, aki elnöki pályafutását úgy kezdte, hogy „nagypályás seggfejnek” nevezte a New York Times tudósítóját, amikor Dick Cheney-vel beszélgetett egy bekapcsolva maradt mikrofon előtt, az első elnökválasztási kampánya során. Ennek ellenére – vagy éppen ezért? – mégis elnökké választották.

Mégis semelyik, magát olyan fontos nemzetközi államférfinak képzelő politikus, mint TB sem szereti, amikor egy texasi POTUS (President Of The United States) evés közben, teleszájjal odarikkant, hogy „hé, Blair...kösz a pulcsit”.

"Your days of plenty are numbered"

Az eset mégsem Bush-nak kínos elsősorban, végül is az ő esetében senki sem panaszkodhat amiatt, hogy nem tudta mit kap a voksáért. (lásd fent) Tony Blair az aki egyre inkább menetel végzete felé.

Minden ilyen baki azt érzékelteti, hogy a vég az immár 9 éve a miniszterelnöki székben ülő politikus számára akár sokkal méltatlannabb körülmények között érkezhet el, mint azt remélte.

Nem valószínű, hogy közel-keleti béketeremtőként emlékezhetnek majd rá, lévén hiába könyörgött daddy-nek, mint egy iskolás kisfiú, hogy ő is játszhasson egy kicsit. Hűvösen – és csámcsogva – a sarokba küldték, a Közel-Keletre meg Condi-t.

Az iraki kaland előtt – amikor sokan vádolták azzal, hogy Bush pulikutyájaként leste gazdája szavát – még sokakkal el tudta hitetni, hogy szoros kapcsolata Bushsal nem csak az amerikai elnöknek előnyös, de Nagy-Britannia befolyását növeli, sőt Blair akár ügyesen irányítani is tudja Washingtont.

A bírálók már akkor felhívták Blair figyelmét, hogy nem úgy tűnik mintha London engedményeket kapna ellentételezésként: Közel-Kelet, Kyoto, Afrika, HIV/AIDS és még folytatható azoknak a kérdéseknek a sora, amelyekben nem vagy csak minimális eredményt tud Blair felmutatni, különleges viszony ide vagy oda.

Az alig 1 perces beszélgetés-foszlány azonban émelyítő bepillantást enged Washington és London „különleges” kapcsolataiba. Eddig sem volt kérdéses ki az úr a házban, ami újdonság az az alá-fölérendeltségi viszony ilyen naturális és plasztikus megnyilvánulása. „Yo, Blair”

The bigger picture

De semelyik politikus sem érdemli meg, hogy könnyeket hullassunk érte, ha saját csapdájába sétál. Kárörvendőek persze lehetünk, de akkor még nem is vettük figyelembe mi az igazán kínos az alábbi párbeszédben.

Az autoriter rezsimek rajongóin kívül senki sem gondolhatta komolyan, hogy a nagyhatalmi érintkezést a kifinomultság és a pátosz mámorító illata lengi körül. Csak azért, mert Mao-n a „libamájat-vagy-vadragú-levest” kérdése dominál egy hasonló esemény kapcsán, két – egy ex-KGB ügynökből és egy texasi olajlobbistából lett – elnök nem varázsolja Szentpétervárra a versailles-i udvart.

Az első arab reakciókból azonban sejthető, hogy a hasonló beszólások egy amerikai elnök szájából, mint a „gondoltam megmondom Kofi-nak, hogy hívja fel Asszadot, hogy csináljon valamit ... ezzel a szarakodással”, nemcsak a libanoni válság könnyednek tűnő kezelése miatt kellemetlen.

Az ENSZ-et amúgy is gittegyletként kezelő Bush-kormányzat ezzel azt sugallhatta a világ, erős barátok nélküli országainak – azoknak, akiknek Blair nem vesz pulcsit – hogy bármit lép is ezek után az ENSZ főtitkár, azt vélhetően megelőzte egy telefon a Fehér Házból.

Nem is beszélve a szír és a libanoni kormányokról, amelyek kompromisszum manőverezési lehetőségét gyakorlatilag minimalizálta egy mondattal. A Hezbollah és a többiek számára így világos a helyzet: Pax Americana vagy erőszak. Ha én szélsőséges lennék, ezek után nem is tudom melyiket választhatnám...

A „trade thingy” pedig az a „cucc” vagy „cumó”, amiért Blair már évek óta prédikál: lehetőséget adjanak-e a gazdag országok a szegényebbeknek, hogy terményeikkel és termékeikkel igazságosabb módon versenyezhessenek a világpiacon... he is honey, aint he?

VILÁGPOLITIKA 2 PERCBEN

Bush: Yo, Blair. How are you doing? (Does he regard Mr Blair as an equal? What about 'Yo, Tony'?)

Blair: I'm just...

Bush: You're leaving?

Blair: No, no, no not yet. On this trade thingy....(inaudible) (Mr Blair is getting anxious that the World Trade Organisation is falling apart because some nations, including the US, are putting domestic interests before a worldwide free trade agreement)

Bush: Yeah, I told that to the man.

Blair: Are you planning to say that here or not?

Bush: If you want me to.

Blair: Well, it's just that if the discussion arises...

Bush: I just want some movement.

Blair: Yeah.

Bush: Yesterday we didn't see much movement.

Blair: No, no, it may be that it's not, it may be that it's impossible.

Bush: I am prepared to say it.

Blair: But it's just I think what we need to be an opposition...

Bush: Who is introducing the trade?

Blair: Angela (The German Chancellor, Angela Merkel, will lead the trade discussion. That is good for Mr Blair. She is on his side.)

Bush: Tell her to call 'em.

Blair: Yes.

Bush: Tell her to put him on, them on the spot. Thanks for the sweater it's awfully thoughtful of you.

Blair: It's a pleasure.

Bush: I know you picked it out yourself.

Blair: Oh, absolutely, in fact (inaudible)

Bush: What about Kofi? (inaudible) His attitude to ceasefire and everything else ... happens. (Change of subject. Now they are on to Lebanon and the UN secretary general, Kofi Annan)

Blair: Yeah, no I think the (inaudible) is really difficult. We can't stop this unless you get this international business agreed.

Bush: Yeah. (Mr Blair is trying to push the idea of a UN peacekeeping force in Lebanon. That 'yeah' does not sound like a wholehearted agreement)

Blair: I don't know what you guys have talked about, but as I say I am perfectly happy to try and see what the lie of the land is, but you need that done quickly because otherwise it will spiral. (Meaning: 'Please, George, let me go to the Middle East and be a world statesman')

Bush: I think Condi is going to go pretty soon. (Meaning: 'No')

Blair: But that's, that's, that's all that matters. But if you... you see it will take some time to get that together. (Meaning: 'Oh well, all right, if you don't want me to. Just a thought')

Bush: Yeah, yeah.

Blair: But at least it gives people...

Bush: It's a process, I agree. I told her your offer to... (Meaning: 'Drop it. You're not going.')

Blair: Well... it's only if I mean... you know. If she's got a..., or if she needs the ground prepared as it were... Because obviously if she goes out, she's got to succeed, if it were, whereas I can go out and just talk.

Bush: You see, the ... thing is what they need to do is to get Syria, to get Hizbollah to stop doing this shit and it's over. (Mr Bush is expressing his belief that Syria is pulling Hizbollah's strings, while Mr Blair is hinting the Syrians might be up to no good as well)

Blair: (inaudible)

Bush: (inaudible)

Blair: Syria.

Bush: Why?

Blair: Because I think this is all part of the same thing.

Bush: Yeah.

Blair: What does he think? He thinks if Lebanon turns out fine, if we get a solution in Israel and Palestine, Iraq goes in the right way... (Here they might be talking about Kofi Annan, or they may mean the Syrian President, Bashir Assad)

Bush: Yeah, yeah, he is sweet. (Mr Bush is probably being sarcastic)

Blair: He is honey. And that's what the whole thing is about. It's the same with Iraq.

Bush: I felt like telling Kofi to call, to get on the phone to Assad and make something happen.

Blair: Yeah.

Bush: (inaudible)

Blair:(inaudible)

Bush: We are not blaming the Lebanese government.

Blair: Is this...? (at this point Blair taps the microphone in front of him and the sound is cut.)

L'IDENTITE

Esszenciálisan francia...

Éppen most olvastam a BBC brüsszeli tudósítójának eheti blogját, amelyben az „itthon és külföldön” kérdését feszegette annak kapcsán, hogy hosszabb időre most először látogat „haza” Angliába.

Mark Mardellt, amíg westminsteri tudósító korában nem nagyon szerettem; amolyan igazi euroszkeptikus, brit, westminsteri insider volt, aki a Radio 4, Millbank és a Conservative Central Office háromszögében élte az életét.

Aztán egyszer csak brüsszeli tudósító, és egész normális lett. (If you can’t beat them, join them) Lévén, hogy most először él overseas, és ráadásul mindjárt Belgiumban érdekes, hogy azon vette észre magát: ugyan van egy-két dolog amit szeret csinálni Angliában, de úgy egészében véve nem hiányzik neki semmi.

Nagyjából mindent megtalál Brüsszelben – a friss pak choi és egy igazi curry house kivételével – olvashatja a brit lapokat, hallgathatja a BBC-t, és Belgium az egyetlen kontinentális ország, ahol a BBC One és a BBC Two is nézhető.

Július 14

... az Idegen Légió

Az expat létről jutott eszembe, hogy július 14. van, ami vélhetően annyira esszenciálisan francia, hogy még Magyarországra is exportálták. Holnap ugyanis megint utcabál lesz a Francia Intézetnél.

Azt vettem észre, hogy Pesten ezt milyen sokan tartják számon, vagy kötődik hozzá valamilyen emlékük. Egyszer kb. 7 éve elvittem az akkori francia barátnőmet is. Ettünk brochette-et, ittunk pastist, miután meggyőztük a magyar eladót, hogy nem Pernod fröccsöt kérünk szódából.

Franciaországban viszont sohasem jártunk utcabálba július 14-én. Itt valahogy mégis fontos kapocs volt, és „érdekes” is, mint amikor az ember végre valami új sört fedez fel a törzshelyén, vagy kert nyílik a Kuplungban.

id

Mark Mardell Brüsszelje és a Duna-parti Szajna-part nem is esnek egymástól olyan távol. Az bennük a bigger picture, hogy van-e még (vagy egyáltalán volt-e valaha) egy nemzthez, vagy pátoszosabban, egy hazához köthető identitás Európában, és lesz-e a globalizáció korában?

Én persze rögtön azt mondanám, hogy nem. De „könnyű” nekem, mert ahogy a húgom mondja, 6 év alatt hülye brit lettem, és az elmúlt 10 év alatt meg volt alkalmam bőven franciává is lenni.

Az is érdekes kérdés, hogy ha választható az identitás, vagy akár több is, amelyek valamiféle képzeletbeli piacon versengenek értünk, akkor milyen eséllyel szállnak versenybe a „kisebb” identitások?

Potédó-pothátó, tomédó-thomató, croissant-kifli

Ha mindenhol kapható igazi, finom croissant – tényleg tud valaki ilyet Budapesten? – és mondjuk rákkatanok, akkor lesz-e kereslet 10-20-30 év múlva mondjuk a pozsonyi kiflire, amit egyébként ha akarnék se nagyon találnék manapság. És elveszik-e valami, ha végül a croissant győz?

A croissant azért is jó példa, mert nem kell franciának születni, vagy Franciaországban élni ahhoz, hogy croissant-ra vágyjunk. Én például leginkább blackheath-i croissant-ra vágyom. De ugyanúgy tud hiányozni a reggeli ristretto a római Campo dei Fiori-n, vagy az írországi falusi kocsmák hangulata amikor nem vagyok ott, mint a párizsi szombatok vagy a londoni vasárnapok.

De ha az embernek többféle identitása van, érezheti-e magát valahol is igazán otthon, ahol minden egy logikus és egyértelmű rendszert alkot, de legfőképpen, ahonnan nem vágyakozik máshova?!

There you have it! Boldog Július 14-t! :)

ANGER MANAGEMENT

Hezbollah harcos - Simbabu Pictures

Elnézést a késői kelésért, de amíg az izraeli kormány lebombázta a bejrúti nemzetközi repülőteret és egyéb polgári létesítményeket, és persze járulékos áldozatokként civileket, én éppen kóser szilva fogyasztásával vettem részt a nemzetközi zsidó összeesküvésben.

Ugyanakkor holnap július 14. lesz és nem fogom tudni megállni, hogy ne írjak valamit a Bastille Napról, szóval kell valami Zidane és a Quattorze Juillet közé. Így került a képbe Libanon és a kollektív bűnösség kérdése.

Liba, non!

Bejrút és a kozmopolitizmus - Simbabu Pictures

Libanon jó esetben a Közel-Kelet Szlovéniája lehetne: havas hegyek, rövid autóútnyira a Földközi-tenger pálmafás partjától. Szerintem a legjobb arab konyhával rendelkeznek, sőt vörösboraik is kitűnőek. (A britek vasútakat és baloldali közlekedést, a franciák jó konyhát és trendin öltözködő nőket hagytak hátra egykori gyarmataikon...)

Ennyi „lényeges” elem mellett Libanon azonban egy viszonylagos zűrös országként vonult be a köztudatba, mert Dél-Libanonban fészkel a Hezbollah nevű síita militáns szervezet, amelyet Izrael az Egyesült Államok és egy sor más ország is terrorszerveztként tart nyilván.

Don’t mess with us

Üdvözlet Libanonból - a mai támadás után

A mostani erőszak azt követően tört ki, hogy a Hezbollah az izraeli határt átlépve – a palesztinokkal való szolidaritásként – túszul ejtett két izraeli katonát. Emellett Izraelt aggasztja, hogy a Hezbollah rakétái esetleg Haifát is elérhetik. Mindenestre a túszejtés előzménye, hogy június 25-én palesztin militánsok elfogtak egy fiatal izraeli katonát, akit azóta sem engedtek el. Izrael komoly megtorlást helyezett kilátásba, ha a katonának bármi bántódása esnék.

Az új izraeli miniszterelnök, Ehud Olmert féléve igyekszik „puhítani” a januárban megválasztott Hamasz vezette Palesztin Hatóságot. A Hamasz ugyanis hivatalosan nem zárta ki az erőszak alkalmazását nyomásgyakorlásként és továbbra sem ismeri el Izrael Államot.

A hagyományos politikai pókert szokásos módon a civilek szívják meg: a gazdasági blokád, pszichológiai és katonai nyomásgyakorlás valójában inkább erősíteni látszik a Hamasz helyzetét. És az izraeli polgárok sem alhatnak sokkal nyugodtabban.

Ennek az idegességnek – és Olmert katonai tapasztalatlanságának is – köszönhető a feszültség ilyen gyors kiszélesedése Libanon felé, amely elhúzódó erőszakhullám lehetőségét vetíti elő. Libanon – amely Washington közel-keleti „demokrácia-dominóelvének” megfelelően, ám mégis váratlan módon, tavaly tartott szabad választásokat - valamint Franciaország és Oroszország elítélték az „aránytalan katonai választ”. Az USA és Izrael álláspontja továbbra is az, hogy Izraelnek joga van megvédenie magát.

Kollektíva

A évtizedek óta kínzó kérdés persze az, hogy jó módja-e a megvédésnek az, ha polgári repülőtereket és hidakat bombáznak válaszul, mint ahogy jó módja-e az erőszak megfékezésének, ha izraeli tankok palesztin településeket dózerolnak le, amiért ott élő militánsok Izraelben öngyilkos merényleteket hajtottak végre.

Persze innen, egy jó kis (n)espresso mellől könnyű moralizálni, amire – szól Izrael, Washington és Bush pesti haknija óta Fletó vádja – az európaiak amúgy is hajlamosak. Azonban az európaiak másra is hajlamosak: Izraelhez és az USA-hoz hasonlóan a kollektív bűnösség elvére hajazó katonai akciókra. Gondoljunk csak az újvidéki híd lebombázására, „válaszul” a koszovói albánok elleni etnikai tisztogatásokra.

Izrael és Európa is úgy érvel(t), hogy a „civil” infrastruktúra is legitim célpont egy olyan rezsim elleni fellépés során, amely aktívan vagy passzívan támogat/eltűr erőszak/terrorszervezeteket területén.

Road to hell

Csakhogy az aczélendrei kérdés az, miként lehet kitörni az erőszak ördögi köréből? Az izraeli játékelmélet, mint ahogy az európai Szerbiában, az amerikai Irakban úgy szólt: a katonai, pszichológiai és gazdasági nyomás miatt az emberek fellázdnak majd az erőszakot fenntartó/propagáló rezsimek ellen, mert ők valójában csak jól akarnak élni, és hamburgert enni.

A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy Margaret Thatcher volt brit kormányfő véleménye ellenére mégis van olyan, hogy társadalom, vagy nemzeti közösség, különösen akkor, ha külföldi bombák akarják az embert „észhez téríteni”. És külső nyomásra a közösség iránti szolidaritás akkor is erősödni látszik, ha az valójában irracionális és destruktív.

Még egy "kínzó kérdés"

Az igazán kínzó kérdés minden hosszantartó konfliktushelyzetben, hogy a felek miként tudnak, veszteségeiket minimalizálva kiszállni, amikor már annyit fektettek igaznak hitt, mégis eredménytelen álláspontjukba.

Ehhez először is az kell, hogy felismerjék: egyik fél sem nyerhet teljesen, a konfliktus fenntartásával viszont mindkét fél csak veszíthet. Egyelőre nem úgy tűnik, hogy a felek - az időről-időre folytatott béketárgyalások ellenére - ezt valóban felismerték.

A bejrúti repülőtér bombázása tehát nem csak azért rossz lépés, mert valószínűleg ellenkező hatást vált ki, hanem azért is, mert felél minden olyan kreditet, amellyel a békés rendezés hívei még érvelhettek, bármely oldalon.

Márpedig a békét tényleg csak a hamburgerre és békére vágyó, még túlságosan is csendes kisebbség/többség kényszerítheti ki.

BEAVIS & HEADBUTT

FATCATS

Fatcat File a Macskafogóban

Ma megérkezett a Brit Újságírószakszervezet lapja. Az NUJ már egész modernnek tűnik, és a kapitalizmust sem akarja feltétlenül megdönteni, viszont megzabolázásában igen eredményesnek tűnik. Az állásomat azért nem sikerült megmenteniük, de végül is nekik köszönhetem, hogy nagyvonalú golden handshake-re vették rá a BBC-t, így most a profitrealizálás nyomása nélkül irogathatok bármiről.

Az NUJ újsága, a Journalist viszont jól felidézi, milyen lehetett a nyugat-európai szoftkommunista világ még a 80-as években is. Mondhatni kissé reakciós a redakció, de ez a hasonlat talán nem túl bona fide...

Anyway, ebben az újságban a tőkegyűlölet egy kisebb hasábra szorult az úgynevezett „Fatcat File-ba” (amelyet egy Von Schwartz-hoz hasonlító pezsgőző macska díszít), ahol megtudhatjuk, hogy a médiaipar tulajdonosai miként zsírosodnak az újságírók vérének kiszipolyozásából.

BBC heaven

A BBC-t, amelyet a brit adófizetők tartanak fenn – minden tévét üzemeltető évi kb 50,000 Ft-ot fizet – egy úgynevezett kormányzótanács felügyelte eddig, amit most „alapnak” neveztek át.

Ennek örömére jól megemelték saját fizetésüket. Elnökük, Michael Grade például tavalyi 33,000,000 Ft-os fizetését 56,000,000 Ft + költségtérítésre emelték, het 4 napi munkáért!

A kormányzótanács többi tagja, egy 10 éve a BBC-nél dolgozó producer havi fizetését viheti majd haza – kétszer annyit, mint tavaly – mindössze heti 2 nap munkáért! Eközben a BBC többi munkatársa 2.6%-os fizetésemelésre számíthat.

Vizitorma Edith

Mindez csak azért jutott eszembe, mert ma elítélték Edith Cresson-t, az Európai Bizottság volt tagját, egykori francia miniszterelnököt, a BBC egyik kedvenc francia szocialista talking head-jét.

Edith 1995 és 1999 között volt az Európai Bizottság tagja és egyebek mellett abban jeleskedett, hogy fogorvosát, mint szakértőt alkalmazta jelentős szakértői díjazás fejében, amelyet természetesen az európai adófizetők finanszíroztak.

Mindez még Brüsszel fájdalomküszöbét is átlépte és így a Jaques Santer vezette Bizottság lemondani kényszerült. Az EU azonban nemhiába a létező szocializmus utolsó mentsvára. (egy bizottsági alkalmazott élete végéig alkalmazott marad, fenntartott hellyel, még akkor is ha közben esetleg 10 évig máshol dolgozna)

Edithnek ugyanis – így ítélte a bíróság – mindezek ellenére jár az évi 47,000€ nyugdíj (havonta 1,100.000 Ft), és a bírák ezt annak ellenére sem akarták megfelezni, hogy Cresson végül is bűnösnek találtatott az európai polgárok megrövidítésében.

Kale-vala

Az EU elnökségét már egy hete ismét Finnország tölti be és ők olyan átláthatóvá akarják tenni az EU működését, mint egy üveg jégbehűtött Finlandia vodka. De akinek volt szerencséje kapcsolatba kerülni az európai bürokráciával (ezúton is un très grand merci a francia hivatalnokoknak, akik ezt a struktúrát megalkották) sejtheti, hogy pár aranytömés aprópénz ahhoz képest, amit az európai bürökrácia mellé települt tanácsadó iparág felemészt.

Egy átlag európai polgár nemcsak adót fizet Brüsszelnek, de ha mondjuk 2 millió forintnyi támogatásért pályázik, akár félmillió forintja is elmehet a bürökráciára szakosodott tanácsadók alkalmazására.

Ez meg csak azért jutott eszembe, mert Fletó – tanulva Tony-tól – inkább szeret „tanácsadókat” alkalmazni, a rugalmatlan és inkompetens bürokrácia helyett. Fájni is fog, mint egy foghúzás...

ZIZOU

Exodus Polska

Lengyel lábak a londoni Hyde Parkban. Éhező ifjúság?

Írország

Amikor néhány éve Írország atlanti partvidékén jártam - ahol harsogóan zöld a fű, birkák legelnek a kőkerítésekkel szabdalt fennsíkon, drámai fények világítják meg az elhagyott évszázados várromokat – Moher-szikláinak közelében egy igen ronda emlékműre lettem figyelmes.

Az 1850-es 60-as években egy gombafajta kipusztította azt a krumplifajtát, amely a legtöbb ír szinte egyetlen tápláléka volt, tovább fokozva a mélységes nyomort. 1 millióan haltak éhen, és milliók vándoroltak az Egyesült Államokba, ahol a keleti-parton az egyik legmeghatározóbb etnikai közösséggé váltak.

A fejlődés, a függetlenség, és mainál sokkal bőkezűbb európai támogatások ellenére, Írország az 1990-es évekig olyan hely maradt, ahonnan a fiatal, tehetséges és kreatív emberek – csökkenő számban ugyan, de – szedték a sátorfájukat, még annak tudatában is, hogy a csapolt Guinness (rosszul bírja a szállítást) máshol ihatatlan.

Lengyelország

Európa másik, fanatikusan katolikus országa a tegnapi Newsnight riportfilmje miatt jutott eszembe. Egyes felmérések szerint ugyanis, az EU bővítése óta eltelt két évben, 500 ezer lengyel költözött az Egyesült Királyságba. Ilyen méretű bevándorlásra a francia hugenotta menekültek betelepülése óta nem volt példa.

Nagy-Britannia azonban úgy tűnik egyelőre profitál az exodusból. Az építő- és szolgáltatóipar illetve a mezőgazdaság komoly munkaerőhiánnyal küzdött, amelyet a „lengyel vízvezetékszerelő” mítikus alakja gyorsan kihasznált.

A londoni kormány hivatalos – és önigazoló – adatai szerint a kelet-európai munkavállalók tavaly 0.5 százalékos extra GDP növekedését jelentettek a gazdaságnak. És Margaret Thatcher óta tudjuk, hogy „ami jó a gazdaságnak, az jó mindenkinek”. Napóleon óta meg azt is tudjuk, hogy „Anglia a boltosok országa”, de erről majd máskor.

Baby come back!

Lengyelországban szerencsére 15-20 százalékos helyenként a munkanélküliség (helyenként, megjegyzem Magyarországon is) így sokáig „win-win” szituációnak tűnt a folyamat. A negyedik legnagyobb lengyel város, Wroclaw (Boroszló) polgármestere, most Angliába készül, hogy személyesen is rábeszélje a lengyeleket a hazatérésre.

A polgármester szerint ma és holnap még nem, de holnapután már kurva (ez lengyelül is szó szerint így hangzik és így valószínűleg Ká-Európa egyetlen internacionális szava, ami azért sokat elmond a regionális ko-operáció irányultságáról és minőségéről...) jó lesz.

Egy lengyel háziorvos azonban durván havonta 200 ezer forintot keres otthon, míg Angliában akár 3,5 millió forintot. A különbség 17 és félszeres! Jelenleg félóránként egy teli busznyi lengyel indul Londonba.

Movement of da people

From rags to riches... Really?

A migráció a jobb élet reményében persze nem új keletű. Wroclaw – Breslau, Boroszló – néven ugyanis 1945-ig éppenséggel német város volt; mai lengyel lakosai az ország Szovjetunióhoz csatolt, keleti részeiből vándoroltak be.

Wroclawban azonban négy altatóorvosból ma már 1 biztos, hogy Angliában dolgozik, és ha nem jön helyükre ukrán, belorusz vagy mondjuk macedón orvos, előbb-utóbb a többi három is Angliába költözik, mert most 4 ember helyett dolgoznak ugyanannyiért.

Tanulság

A két történetnek azonban mégiscsak egy tanulsága van az elmenekült Nobel-díjasaira oly’ büszke Magyarország számára is.

Miért van, hogy polgáraik külföldön az élvonalban is jól megállják a helyüket, megvan a trendi self-fullfillment-jük is, de otthon mindez nem megy?

És főleg mitől, és hogyan, és mikor fog ez változni!?

7/7

London, 2005. július 7.

Amikor egy éve négy bomba felrobbant Londonban, egy pillanatra úgy tűnt, minden megváltozott. De valójában változott-e bármi is? A város szinte hetek alatt visszatért a normális kerékvágásba.

Ha félelem volt is, sosem olyan erős, hogy a brit kormány arra építve kiszélesítse jogosítványait a terrorista gyanúsítottak elleni fellépésre. A muzulmánokra sem néznek csúnyábban, mint július 7. előtt, és már hátizsákot is nyugodtan lehet hordani.

Megremegtek a „beharapott felsőajkak”?

Ha a Waterloo Station-ről a London Bridge felé vonatozik az ember még láthatja az egyik ház falán a II. világháborús bombázások idejéből maradt, korabeli falfestést: „Take Courage”. A bátorság, a romok között felcicomázva mulatozó eastenderek képe, része lett a kollektív háborús emlékezetnek.

Mégis a modern Nagy-Britannia inkább tűnik a pityergő David Beckham hazájának, ahol milliók zokogva gyújtanak gyertyát mesebeli Diana hercegnőjük halálakor, ahol ismeretlen áldozatok emlékhelyéhez hordják tonnaszámra a virágot.

A londoni robbantásokra adott reakció mégis mást mutat. Az elhíresült kép, amelyen az újságától még vérző fejjel sem megváló londoni látható, jól érzékelteti a hangulatot, amely a kezdeti bénultságot követően, dacos és ellenálló volt.

Akkor tényleg úgy tűnt, minden megváltozik. A metrón 30 százalékkal kevesebben utaztak a július 7-ét követő hétvégén, hétközben pedig 15 százalékkal esett vissza a forgalom.

A feltépett szardíniás dobozra emlékeztető 30-as busz a Tavistock Square-en egyik ikonikus imidzse lett a merényletsorozatnak. Sokan leszálltak a buszokról is és napokig, hetekig inkább sétáltak – ha tehették – otthonuk és munkahelyük között.

Július 7-én este üres volt a város. A mindig zsúfolt Strand-ről eltűntek az autók és a taxik, a gyalogosok és a koldusok. Bezártak a boltok, nem jártak a metrók és buszok, sokan inkább hosszú hétvégét vettek ki.

Just get on with your life, innit

De július 11-én hétfőn, mindenki munkába ment. A boltokból elfogytak a biciklik, naponta 4000-rel többen ültek kerékpárra, mint a robbantások előtt. De hetekkel később az extra biciklisek visszatértek a tömegközlekedés „kényelmes” szardíniás dobozaihoz.

A metróhasználat szeptemberben – a London Underground szerint – 6 százalékkal nőtt az egy évvel korábbihoz képest, és bár sokáig kevesen ültek az emeletre, a buszhasználók is visszatértek.

7/7 + 21/7 = 9/11?

Mégis mi a magyarázat minderre? Emocionálisan represszáltak a britek? Minden bizonnyal ez is oka annak, hogy az érzelgősségre és színpadias túlzásoktól sem tartózkodó amerikai közeg egészen másként reagált a szeptember 11-i támadásokra.

Nem lehet azonban figyelmen kívül hagyni, hogy míg New Yorkban közel 3000-en, addig Londonban 52-en vesztették életüket. És míg a WTC-be csapodó repülőgépeket a fél világ élőben nézte tévén, a britek napokig nem láthatták mi is történt a metróban.

Sőt a brit média annyira „józanul” és „visszafogottan” reagált, hogy a merényletek valódi erejéről és pusztításáról inkább csak a külföldi sajtóban megjelent képekből lehetett tájékozódni.

A „normalitásnak” a két héttel későbbi, július 21-i sikertelen robbantáskísérletek vetettek véget. Ekkor már nyoma sem volt a „stiff upper lips” hozzáállásnak. Pánik és félelem uralkodott el a londoniakon és főleg a londoni rendőrökön, akik 22-én leterítettek és közvetlen közelről kivégeztek egy fegyvertelen és ártatlan fiatalembert, a brazil Jean Charles de Menezes-t.

Egy évvel később

Ha a 21-i merényletek sikerülnek egészen más Londonról beszélhetnénk ma. A július 7-i robbantásokra 2001. szeptember 11. óta „várt” London. A madridi vonatrobbantásokat követően szinten „nem is volt kérdéses, hogy lesz-e, csak az, hogy mikor” – legalábbis a merényletek megakadályozásáért felelős rendőrök mondták így.

London mániákusan szeret emlékezni a II. világháborúra, jóllehet a londoniak 30-40 százaléka Nagy-Britannián kívül született, és természetesen jóval később. De sokan emlékeznek az IRA robbantásaira és más erőszakcselekményekre, amelyek miatt a júliusi Naptól vörösre égő britek bőre, mintha vastagabb lenne másokénál.