URUGUAY
Budapest, Uruguay. Erre a címre érkezett ma levelem az angol bankomtól, miután közel két hónapja megadtam nekik az új levélcímemet. Most, hogy az első leküzdötte a London-Montevideo-London-Budapest vagy netán London-Montevideo-Budapest útvonalat rájöttem, hogy amióta eköltöztem nem is kaptam tőlük levelet.
Felhívtam hát a bankot, ahol Sallynek – akinek rekedtes, smoking-boozing hangjából úgy véltem, hogy biztos összefutottunk már a Szimplában, amikor Hen-Night-on itt járt – elmagyaráztam a helyzetet.
Néhány keresztkérdést feltett, hogy meggyőződjön róla, én valóban én lennék. „Hány éves és mikor lesz a következő születésnapja?” Mondtam, hogy mennyi és mikor. „Tehát akkor jövőre hány éves is lesz?” 30, a kurva életbe! - válaszoltam, de felháborodni sem volt időm, mert még nem tértem magamhoz uruguayi költözésem óta.
Persze nem tudom miért lepődöm meg, mert amikor pár éve Londonból Párizsba költöztem, betűznöm kellett P-A-R-I-S, F-R-A-N-C-E, de nem hiszem, hogy tudták, hol járunk. Végül is, Hungaryt sem betűztem egészen ma reggelig. Hát, kicsi a világ, de annyira azért nem.
Libanon
Erről jutott eszembe Libanon is, ahol tegnap Condi járt Blair helyett, hogy megnézze milyen a „hely fekvése”. Nem tudom más, hogy van ezzel, de már érzem magamon a szokásos conflict fatigue-ot. Minden új konfliktus/robbantás/háború – hír afféle megváltásként érkezik a hetek/hónapok/évek óta zajló konfliktusok/robbantások/háborúk sorozatába.
Valami új, ami adrenalinnal tölti meg a tudósítókat, újra izgalmas hellyé teszi a szerkesztőségeket és kávéházakat. Egy év Közel-Kelet után 9/11, aztán végre Afganisztán és egy kis Irak, és így tovább. Az izgalom – tapasztalatom szerint – közel két hétig tart, a konflitkusok persze jóval tovább. Ezután még a háborús fotókon joggal szörnyülködők is megszokják a szétlőtt házak látványát.
Eszkalálódás
A konfliktus ilyenkor tud igazán eszkalálódni, mert az első két hét alatt többnyire kiderül ki, meddig hajlandó elmenni, és mit lehet megtenni büntetlenül, legalábbis az első fázisban.
Európa például nem ment túl messzire: Párizs elítélte a „túlzott megtorlást”, London elnéző volt, és voltak akiknek mindez „túl messze volt, hogy megértsék”, mint Budapest. De ahogy az izraeli reakciókból kiderült, az európai „nyomáshoz” már volt alkalmuk hozzászokni, és ennél erősebb tiltakozást vártak.
Washington és Condi most már az erőszak „sürgős beszüntetéséről” beszél, de nem változtattak azon az álláspontjukon, hogy a Hezbollahnak kell elsősorban engednie a szervezet lefegyverzéséről is szóló 1559-es ENSZ BT határozat alapján.
Meg az alapján, hogy ők ejtették túszul az izraeli katonákat. Az első bejrúti reakciók alapján azonban látható, hogy nem lesz tűzszünet olyan feltételekkel, amikor csak az egyik félnek kell engednie azon az alapon, hogy a másik erősebb.
Persze a régi, konvencionális háborúkban mégis mindig ez volt a helyzet, de a „terror elleni háború” óta – valójában Vietnám óta – tudjuk, hogy a posztmodern konfliktusokban ez nem mindig így van.
Washington arra játszik, amint azt Bush teleszájjal kifejtette mélyreszántó beszélgetésükben Blair-rel, hogy „rávegye Szíriát, hogy az vegye rá a Hezbollahot a szarkeverés befejezésére”. Ezzel megszüntethetnék Irán befolyását a térségre, ami a neocon Közel-Kelet politika egyik fő célkitűzése.
Neocons
A neocon álláspont másik pillére Izrael szinte feltétel nélküli támogatása. Hazai viszonyok között (ahol a baloldal szokott Izrael-párti lenni) furcsának tűnhet, de nem csak a befolyásos, washingtoni zsidó lobbi áll e politika hátterében, hanem a Bush szavazói bázisát adó, fundamentalista keresztények is.
A new-born keresztény irányzat nagyon erős szolidaritást mutat „zsidó testvéreik” iránt és így a neocon Fehér Ház gyakorlatilag Izrael minden lépését támogatja. Ez párosul a demokrácia terjesztés politikájával és máris megkaptuk a modernkori „keresztes-háború” veszélyes elegyét.
ÍRÁSOK A TÉMÁBAN
Black Sabbath
Gócpont
Anger Management
0 Comments:
Post a Comment
<< Home