KINGA & MARGARET

Beckett "nem szeret utazni", de Blair tavaly £2.000.000-ot repült el.

Egy hosszabb cikket olvastam egy nemrégiben kivenezett külügyminiszter-asszonyról, akinek már a jelölése is sokakat meglepett. Nem volt külpolitikai és diplomáciai tapasztalata, sőt érdeklődése sem. Az előző kormányban azonban miniszter volt és így a magyarázat szerint „volt alkalma európai minisztertársaival tárgyalni és egyeztetni”.

A miniszterasszony tevékenységével szemben kinevezése óta sem oszlanak a kételyek. Interjúiban nem túl meggyőző, külpolitikailag nem túl aktív, nem tudni mi a stratégiája, az elemzők kisebb bakikat szúrnak ki ténykedésében és igencsak azt a benyomást kelti, hogy legfőbb erénye, hogy hagyja érvényesülni főnökét, a külpolitikai babérokra vágyó miniszterelenököt.

Hol járunk?

Hasíthat belénk a vágóistváni kérdés, és a cinikus szemlélődők rögtön ré is vágják: a Bem rakparton! De nem. Vagy legalábbis még nem. A londoni Foreign & Commonwealth Office-t vezető Margaret Beckett tevékenységét bírálja a mai Guardianben több megszólaltatott szakértő is.

Margaret-tel most az a baj, hogy Jack Straw-val ellentétben nem rohangál a Közel-Keletre, sem Iránba, amellyel Washingtonnak nincs diplomáciai kapcsolata, míg Londonnak van. Nem folytatja a néhai Robin Cook „etikus diplomáciáját” sem. (te jó ég, ki emlékszik már arra, hogy valaha volt ilyen!) Tehát a brit diplomácia lehetőségeit kiaknázatlanul hagyja.

Na most jön a Bem rakpart

Göncz utazna, de a Közel-Kelet is "távol van" - NATO Photo

Kinga persze nem a világ valaha volt legnagyobb birodalmának romjain vezeti a diplomáciát, bár a trianoni traumát meg nem emésztő politikusok is valami hasonló indíttatásból gondolják, hogy Budapest regionális vezető szerepre predesztinált.

De azért akár ő is rohangálhatna, ha másért nem legalább azért, mert közelről talán „könnyebb megérteni az eseményeket”. A FigyelőNet-nek ma azt nyilatkozta például Libanon kapcsán (Kinga, nem Margaret), hogy a harcok „mielőbbi beszüntetése” mellett, még a libanoni hadsereget is meg kell erősíteni, le kell fegyverezni a Hezbollahot, és a térség- és Izrael biztonságát is garantálni kell.

So far, so good. Mégha egy kicsit washingtoni wish-list ízű is a dolog. Van olyan kommentátorunk is, aki korábbi kérdésemre – és a hasonló súlyú nyilatkozatok elkerülése végett is – például egyáltalán nem tartana fenn külügyminisztériumot, illetve a különböző funkcióit felosztaná az „illetékesebb” minisztériumok között.

L’Europe

Michel liften utazik, és olyankor beszól a franciámra...

Ehhez az állásponthoz adott érveket Louis Michel volt belga külügyminiszter a belga RTBF mai adásában amikor azt mondta: „semelyik európai állam nem mondhatja magáról, hogy valódi nagyhatalom és semelyik európai állam nem lesz képes egyedül befolyásolni a nemzetközi válságokat, addig amíg nem lesz közös európai külpolitika”.

Michel-nek ebben – az euro-föderalisták nézőpontjából – igaza is lehet, de London és Párizs – mert nekik szólt a megjegyzés – nem azért járják „saját” útjukat, mert feltétlenül nagyhatalomnak képzelik magukat. A verseny azért zajlik, milyen legyen majd a közös európai külpolitika, ha egyáltalán lesz egyszer.

Kinga a minap egy tévéinterjúban ugyan nagyon meggyőzően magyarázta a közel-keleti válság kapcsán, hogy majd Brüsszelben kialakul az álláspont, mert „mint tudja Európának közös kül-, és biztonságpolitikája van”.

Nos, nincs. Vagy ami van, a legkisebb közös többszörös megkeresése, nehezen nevezhető annak. A külpolitika ezért sem „közösségi politika”, bár valóban az EU tagállamai ülnek az asztalnál, és Javier Solana személyében – titulusát leszámítva – az EU-nak külügyminisztere is van.

Sajnos, nem igazán tudom elképzelni, hogy az Unió – a jelnlegi konstellációban – sokkal több alternatíva közül tudna választani, mint amelyek London és Párizs nevével fémjelezhetők. Atlantista, Amerikához húzó, intervencionista, a nemzetközi kereskedelemben liberális vagy ellenpólust képező, multipoláris világrendben gondolkodó, protekcionistább, enyhén opportunista.

Márpedig amíg Budapest, Luxembourg, Koppenhága vagy Stockholm nem áll elő a fentiektől jelentősen eltérő és vonzó külpolitikai vonallal addig nehezen belátható, hogy miért lenne érdeke akár Londonnak, akár Párizsnak közösségi jóváhagyásra köteleznie magát – azaz feladnia külpolitikai szuverenitását – 23 „törpével” + a La Manche túlpartján fekvő riválisával szemben, hacsak nem biztos abban, hogy az ő elképzelése a meghatározó.

Nemzeti revival?

Éppen ezért, és mert enyhén euroszkeptikus hangulatban vagyok, úgy vélem nem lesz sokkal szorosabb európai külpolitika a közeljövőben. Addig pedig marad a nemzeti diplomácia, és amíg van, addig érdemes lehet jól csinálni. Lehet nyitni a Kárpát-medencén és a Balkánon túlra is!

Gyarmati múlt hiányában Magyarország sok helyen szívesen látott honest broker lehet, hasonlóan Finnország, vagy Norvégia diplomatáihoz. A haszon pedig nemcsak az „etikus diplomáciából” adódó „natural high” lehet, sőt nem is a Mol benzinkutak megjelenése, hanem a növekvő nemzetközi befolyás több olyan ügy iránti válthat ki szimpátiát, amelyek egyelőre csak Budapestnek fontosak.

De a magyar külpolitikáról szóló elemzéssel úgy tűnik meg kell várnom az októbert, addigra hátha lesz zöld, vagy fehér „könyv” a kérdésről, vagy a Guardian fel nem fedezi magának Kingát is...