SÓSKA, SÜLTKRUMPLI

Pár hete beszéltem egy londoni barátnőmmel, aki néhány hónapig kiszakdva a BBC World Service civilizált légköréből a Radio 5 Live-nál dolgozik. Bár az előző, és főleg utódja fényében igen népszerű vezérigazgató szerint: there is only „One BBC”, kiderült, hogy legalább kettő is van.

Amikor megkérdeztem, hogy milyen a többnyire sportot és gyors brit híreket tálaló rádiónál dolgozni, csak ennyit mondott: „it’s everything that is wrong with this [the UK] country”.

Eltekintve attól, hogy úgy tűnik, hogy a BBC-ben a vezérigazgatótól lefelé egy sima producerig mindenki képes egy snappy slogan-be, vagy inkább headline-ba sűríteni a véleményét, nekem is majdnem ez a kérdés jutott eszembe. Pontosabban ez:

What’s wrong with the US?

Ma olvastam a hírt, miszerint az amerikai Kongresszus alsóházának éttermében 3 év szünet után már ismét lehet kapni „french fries”-t és „french toast”-ot. Az iraki háború előkészületeinek kétségtelenül egyik leginkább sokatmondó pillanata volt, amikor a párizsi háborúellenességre válaszul, képviselői indítványra „freedom fries”-ra keresztelték át a sültkrumplit.

A franciák gall módon megrándították a vállukat, egyedül a belgák éreztek némi elégtételt, mert szerintük a sültkrumpli valójában belga. Volt már ilyen persze korábban is. Például a frankfurter-ből így lett hot dog, a sauerkraut-ból pedig liberty cabbage az I. világháború alatt. (Álljon itt mementóként a freedom fries-t megalkotó, két republikánus képviselő neve: Bob Ney és Walter Jones)

Fidel

Azt is a mai újságban olvastam, hogy az amerikai kormány eddig 638 féle módon próbálta meggyilkolni Fidel Castro-t. A James Bond filmek Q-ját is megszégyenítő módon – egyebek mellett - méregtablettával, mérgezett szivarral és robbanó kagylóval is próbálkozott már a CIA, ismerve Castro scuba-diving hobbiját.

Az amerikaiak próbálták már hagyományosabb módon is lelőni, szeretőit felbérelni, hogy megmérgezzék, felrobbantani, de Fidel eddig úgy tűnt elpusztíthatatlan. Erről tanúskodik a számtalan kubai vicc is, amelyből íme egy:

Castro-nak egy galapagosz-szigeteki teknőst ajándékoznak, de Fidel nem hajlandó elfogadni miután felvilágosítják, hogy az állat csak 100 évig él. De miért? – kérdezik a nagy vezért. „Tudják ez a baj a háziállatokkal, hogy túlságosan hozzánőnek az ember szívéhez és aztán mindig olyan hamar meghalnak..."

TGA

Timothy Garton Ash olyan mint Tamás Gáspár Miklós. Szakállas, hosszú kommentárokat ír a vezető ballib napilapba, és három neve van. TGA azonban TGM-mel ellentétben nem antikapitalista, és nem a munkásosztály kizsákmányolása mellett ágál.

Hanem – mai írásában – az amerikai „demokrácia terjesztés” politikáját veszi górcső alá. TGA természetesen amellett kardoskodik, hogy Japán és Németország – a Bush kormányzat meggyőződése ellenére – kivételes példák voltak a fegyveres demokrácia terjesztés sikerére.

Bírálja Washingtont, amiért ignorálja a demokratikusan választott libanoni kormányt és a Palesztin Hatóságot, mert kellemetlennek találja, hogy az amerikaiak által kiharcolt demokratikus választásokon, általuk terroristáknak tartott szervezetek (is) hatalomra kerültek.

TGA szerint az USA „mindent megtesz ezekért a kormányokért, kivéve amit kérnek. Hiszen mi jobban tudjuk, mi a jó nekik. Ki mondta azt, hogy a demokráciában az emberek dönthetnek?”

TGA végül is arra a konklúzióra jut, hogy a dilemmát nem a Közel-Kelet elfelejtésével, hanem több demokráciával kell kezelni, de azt sokkal inkább olyan módszerekkel kell elérni, mint ahogy a KLA-t, az IRA-t vagy Nelson Mandelát pacifikálták.

Pogi

OK, de ez azért nem nagy trouvaille. A sültkrumpli, Fidel és TGA kapcsán engem sokkal inkább az érdekel, hogy rendben van-e minden egy évszázados, meritokrácián alapuló liberális demokráciával, amikor annak politika elitje intellektuálisan ennyire alulteljesít képességeihez képest?

Mert azért az amerikai demokráciát legvehemensebb bírálók is éltetnek magukban némi illuziót, hogy az Egyesült Államok mégiscsak a liberális demokráciák irányfénye (hogy ilyen angolszászizmust használjak).

Magyarországon nem újdonság, hogy egy erőforrásainak felhasználását rosszul szervező társadalom, lehetőségeihez képest jócskán alulteljesít. Errefelé kétszer kettő nemhogy nem öt és tíz, hanem négy is ritkán lesz.

A sültkrumplira és a robbanó kagylóra persze lehet mondani analógiákat Európából is, ahol vitéznek öltözött főhattyúnok számlálja évente az angol királynő hattyúit a Temzén.

De az is lehet, hogy mégis a Poginak van igaza, aki szerint Közép-Európában túlságosan idealisztikus elképzelései voltak az embereknek a demokráciáról?